Ugyanakkor a Harold Ramis rendezte első rész a családi filmeket egészséges mértékben vegyítette a korhatáros vígjátékokkal, és az élére a tipikus, a szeretteinek legjobbat akaró (de elsősorban a saját illúzióiba kapaszkodó) családapát állította, Chevy Chase tökéletes megformálásában. Az újragondolt verzióban lényegében ezek az arányok borulnak fel, ahogy a természetes báj is csak helyenként üti fel a fejét, így az egész megragad a sajnálatos középszer szintjén.

Pedig simán lehetett volna olyan váratlan meglepetés, mint két éve a Családi üzelmek, amelyben Griswoldék talán leginkább méltó örököseit köszönthettük a Miller-família képében, ráadásul úgy, hogy tényleges vérségi kötelék nem is volt a karakterek között. Az ürügy – amelynek kapcsán útra keltek – is kevésbé hatott mondvacsináltnak, mégis a szereplők egy idő után elkezdtek valódi családként funkcionálni, elsősorban azért, mert a karakterek valóban jól rímeltek a szokásos családi típusfigurákra. Míg azonban Jason Sudeikis és Jennifer Aniston kompániájának megvolt az az előnye, hogy az ember különösebb elvárások nélkül üljön be kálváriájukra, addig a Griswold név kötelez, és Ed Helms (aki a fent említett vígjáték sikeréből szintén kivette a részét) Christina Applegate-tel alkotott párosának egy méretes örökségnek kellett volna megfelelniük.

A film legnagyobb hátránya, hogy pont egy John Hughes-zal kevesebb az eredetinél. Az író-rendező páros John Frances Daley és Jonathan M. Goldstein (akik a 2017-es különálló Pókember-film szkriptjéért is felelnek majd) a kelleténél többször helyezi a szereplőit szimplán gusztustalan, vagy előre látható gagek tömegébe, ezzel is megfosztva a komédiát annak egyik alapelemétől, a váratlanságtól, és pont a karaktereknek abból a fajta szerethetőségéből kapunk keveset, amiben Hughes mind a mai napig felülmúlhatatlan. Kár érte, mert Ed Helms és Christina Applegate remek páros, különösen előbbi: hasonlóan pancser helyzetekbe dobálja őt is kényszeresen a forgatókönyv, mint tette ezt a Másnaposok-trilógia esetében, de egyszer sem válik pojácává, és végig sikerül szerethetőnek maradnia. Applegate annyiban szerencsétlenebb helyzetben van, hogy a film egyik legkínosabb jelenete is hozzá köthető, mégis jól rezonál Helms odaadó lúzerével az ő jobb életre vágyódó felesége. A két lurkó már nehezebb eset, ugyanis jó esetben a kisebbik a folyamatos szabadszájúságával inkább irritáló és ízléstelen, mint valóban szórakoztató, míg lúzer bátyja a szánni való felé kacsintgat, és eléggé hiteltelen, hogy az internet korában pont egy olyan apától kér felvilágosítást, akire az a jellemző, hogy rendre nincs a helyzet magaslatán.

Mint minden vígjátékról, erről is nehéz egyértelmű értékítéletet mondani. A Vakáció tipikus példája annak, hogy van, akinél maximálisan betalál a szereplők folyamatos szerencsétlenkedése, és van, akinél elmarad a hasfalszaggató hahotázás és (maximum) csak heveny nevetésre telik tőle. Személy szerint utóbbiak táborát erősítem, akinél csak minden harmadik poén talált be, amiért viszonylag kárpótoltak az ismertebb cameok és vendégszereplések (Thor „pörölylóbálása” közel sem annyira ciki, mint várható volt), valamint a két főszereplője és az eredeti mozira tett egyértelmű utalások is inkább a pozitívumok táborát erősítik. Ez azonban kevés ahhoz, hogy a halhatatlanság országútján célba érjen, és Helmsék új generációs Griswold-családja (Chase-ékével ellentétben) gyorsan eltéved, hogy aztán hamar a feledés homályába vesszen.

Pavlics Tamás
Forrás: cinestar.hu