1700

A borzalmak háza – The Seasoning House

1 perces filmkritika

Ez de durva! Jól tudjuk, hogy háború idején az erkölcs, a szükségletek és az érdekek egészen más dimenzióba taszítják a humánumot, és mindezeket a tetteket és attitűdöket a háborús viszonyokon kívül lehetetlen értelmezni. Nem szabad értelmezni. Amolyan „ami a háborúban történt, az a háborúban is marad”, ezt követően az ember „normális” viselkedésre vált – természetesen maradandó pszichés hulladékkal az elméjében és a lelkében.

A speciális effektek (és a makeup department) területéről érkezett Paul Hyett első rendezése (az írásban is aktívan részt vett) idegborzolóan döbbenetes, hiszen a fenti objektív megállapítások ellenére a gyomrunkra vett történet tűréshatár-feszegetően éles, kegyetlen, tabuáthágó és gonosz. Pedig mindez totálisan hiteles lehetett – a sztori szerint – mondjuk a Balkánon például 1996-ban, vagy bárhol máshol, ahová a háború elharapózta önmagát. Irtották a lakosság férfi és női tagjait, azonban a fiatal lányok és nők egészen másra is hasznosíthatók voltak: az élelmes és erkölcsöt magukban mélyre elzáró „vállalkozók” katonák számára üzemeltetett bordélyházakat hoztak létre az elhurcolt lányokkal, ahol a vendégkör többnyire nem elit konzumhölgyekre vágyott, hanem olyan kiszolgáltatott, kábítószerekkel bódított, mocsokban fekvő, véres testi és gyógyíthatatlan lelki sebesülésekkel hánykódó női húsra, amellyel azt csinál, amit csak akar. Értsd: bármit! Nemi vágy kielégítése, agresszió levezetése, szadizmus, halál – nem volt határ.

A nézői tűrőképességet és jóérzést próbára tevő történet azonosulási pontja a süket és néma Angel, akit Viktor, a ház ura „csupán” a háztartásra és a lányok „karbantartására” (kábítószer belövésére, mosdatásra, fekáliás vödör ürítésére) kényszerít. Kivételes helyzet, mindaddig, amíg már ő sem bírja tovább nézni az erőszakot, és saját eszközeivel fel nem lázad ellene. A The Seasoning House végig nyers brutalitással él, hol lelki, hol fizikai értelemben, és könnyen sikerül elérnie, hogy a nézőt a szembeszállás bugyogósan-fröccsenően véres kielégülésére sarkallja. A valódi lány mese minden, csak nem lánymese – fájdalmat, tabut nem ismerő erőszak-tivornya a szűkre szabott, és azokat zseniálisan szűken kezelt, érdes-karcolóan 3 dimenzióban megjeleníteni képes kulisszákkal (magával a ház belső textúrájával).

Nincs felesleges cicoma sem auditív, sem vizuális téren, a dialógusok csak annyit beszélnek, amennyit feltétlenül kell, és mindennek a középpontjában ott áll, kúszik és mászik Angel (a légies, de elszánt Rosie Day). S hiába tudjuk, itt jó vég úgysem lehet, a végsőkig bízunk benne, csak sajnos a háború tényleg nem lánymese… Paul Hyett filmje tehát ultrabrutális, elborzasztó példázat az emberi belső mocsokra, amely csakis arra vár, hogy kiszakadhasson belőlünk. Én azt mondom, erős gyomrúaknak, de félek, tényleg létezik olyan szituáció, amikor a gyomrunk öklendezés nélkül képes bármit befogadni…

2012, angol, 90 perc
rendező: Paul Hyett
forgatókönyvíró: Paul Hyett, Conal Palmer, Adrian Rigelsford
szereplők: Rosie Day, David Lemberg, Sean Cronin,
Amanda Wass, Thomas Worthington, Kevin Howarth, Adrian Bouchet

Szilvási Krisztián

2015.08.28