2061

Chika Unigwe: Fekete pillangók

könyvkritika

Fekete pillangók. Lenge ruhákba öltözött lepkék a maszatos kirakatüveg mögött. Nigéria mesékbe vágyó lányai. Ahol a mese a nyugati élet és színvonal, csakhogy a hús-vér szereplőjű fabulák egzotikus hősei a valóságban oly csekély mértékben lehetnek a szerencse fiai-lányai, hogy a tündérillúziók tényleg a megírt-leírt lapokon ragadnak. Chika Unigwe története azonban pont a szerencsés és jóleső kivételek közé tartozik: a nigériai írónő 8 könyvvel, novelláskötetekkel, cikkekkel és versekkel a háta mögött valódi reményt adó sikertörténet. Érdemes hát a meséjébe lapozni.

Chika Unigwe 1974-ben született a nigériai Enugu-ban, angol nyelvből és irodalomból szerzett diplomát a nsukkai University of Nigeria-n, Belgiumban a Catholic University of Leuven falai között mesterdiplomát, majd PhD-fokozatot a hollandiai University of Leiden intézményében. Versekkel, verseskötetekkel kezdte pályafutását 1993-ban, 10 évvel később jelent meg első könyve, amelyet az elkövetkező évtizedben még 6 követett (az eddigi utolsó idén, 2014-ben). Az angol és holland nyelveken író Unigwe nevéhez a fikciós regényeken kívül számos novella, cikk és tanulmány fűződik, minőségi termékenysége pedig díjakban és elismerésekben mutatkozik meg a leginkább kézzelfoghatóan (BBC novelladíj; flamand irodalmi díj; Caine-díj jelölés; Unesco-Aschberg ösztöndíj és Rockefeller Alapítvány ösztöndíj). Sokáig Belgiumban élt férjével és 4 gyerekével, 2013-ban családjával az USA-ba költözött.

Regényeinek (korábbi) témái, illetve összetevői rendszeresen érintik a bánat-gyász, a betegség, a magány, a nyugati társadalmak barátságtalan, személytelen légkörét, az egymással szembeni odafigyelés hiányát. A 2007-es Fekete pillangók (Fata Morgana) az ötödik regénye, amely ha nem is elsőkézből vett tapasztalatokból, de mindenképpen közvetlen szemmel és füllel vett megfigyelésekből (is) táplálkozik. Mert Chika Unigwe nem szégyellt miniszoknyát és combközépig érő csizmát húzni, hogy Antwerpen piroslámpás negyedében sétálgatván az ott dolgozó (dolgoztatott) lányok bizalmába férkőzve ismerje meg a történeteiket. Azokat a benyomásokat és tapasztalatokat, amelyek felhasználásával íródott meg nemcsak a regény négy prostituáltjának mélyen érintett portréja, de valószínűleg álmaik, reményeik és vágyaik is. A Fekete pillangók sötétített atmoszférával pörgő lapjain Sisi, Ama, Joyce és Efe története elevenedik meg a Belgium fővárosának Zwartezustersstraat nevű utcájában álló ház mesterséges erotikával cicomázott falai között, ahol a kitörni szándékozott Sisi erőszakos halálának gyásza fölött számot vető „barátnők” egymás előtt pőrére vetkőzött szívvel és lélekkel utaznak vissza saját feledni, menekülni vágyott múltjuk momentumai közé.

Sisi Lagosban szerzett diplomát, de miután évekig nem talál irodai állást (még egy nyavalyás kis bankban sem), Dele, a „kerítő” nigériai milliomos segítségével Belgiumba kerül a szexiparba, ahol csak addig lesz „fogoly”, amíg vissza nem fizeti Delének az előre meghatározott költségeket. Efe is hisz a mesé(k)ben, ő egy gazdag férfi tinédzser játékszere volt hazájában mindaddig, amíg teherbe nem esett. Ama szigorú, vallásos családból érkezett, ahol a mostohaapa hosszú évekig űzött vele büntetendő testi együttlétet. Joyce a többiekkel ellentétben nem Nigériából, hanem Szudánból menekült, miután szüleit és testvérét a katonák megölték, őt pedig megerőszakolták. Egyikük múltja sem az a kimondott lánytörténet (talán Sisi a kivétel közöttük), álmaik és a jövőbe vetett hit (valamint kényszeredett prostitúciós hajlandóságuk) a gazdag Európába űzi őket, ahol azonban a hozzájuk hasonlók meséi többnyire szomorú és csúnya véget érnek. Ám – ahogyan a borítón lévő szöveg mondja – „az élni akarás még akkor is győzedelmeskedhet, amikor már minden remény elveszett…”

Chika Unigwe könyvét azoknak „az ismeretlen nigériai szexmunkásoknak” ajánlotta, „akik beengedtek engem az életükbe, válaszoltak a kérdéseimre, és kinevették a tudatlanságomat”. A Fekete pillangók atmoszférája azonban – a történettel és a történtekkel disszonáns összhangban – inkább mintha pozitív aurát borítana a lapokra. A téma sötét (fekete), amellyel szándékosan helyezkedik szembe az afrikai lányok hite, konok törekvése és szándéka, hogy egyszer véget érnek a Dele papával szembeni tartozások, és megvalósíthatják mindazt, amely miatt Európába jöttek (fodrászszalon, saját magániskola, ház a szülőknek… stb.). Egyszerre frusztráló és jóleső végigtekinteni a sorokon úgy, hogy Sisi borzalmas halálával a háttérben önvallomások nyílnak a lapokon, mély és őszinte történetek karcolják a civilizációs jóérzést, miközben a bizakodás és a remény a kéken kunkorodó cigarettafüsttel együtt makacsul (v)eszi bele magát a Zwartezustersstraat „otthonának” falai közé. Sisi, Ama, Joyce és Efe szomorú példázata az afrikai kontinens embertelenebb világának, nem mintha ugyanez büszkén tekintett Európánk határai között nem lenne mindennapos (és sokszor elhallgatott-eltekintett).

A Fekete pillangók egyszerre – némileg visszafogott, ámde karakteres – kiállás és kiáltás a muszájt és kényszert kihasználó szexipar, a szemlesütő „nem akarom észrevenni” attitűd, valamint az otromba (ámde ugyanakkor sokszor segélykiáltó) emberi vágyak ellen, ahol a lélek szilárdsága nemcsak oltalom, hanem egyedüli esély és lehetőség is. Chika Unigwe rokonszenvez, de állásfoglalását nem fojtja didaktikus eszközökbe; konkrét sorsokon keresztül szólal fel, ám nem érzelgősködik hiteltelenül. Csak ír, leír, megír. Fiktíven teremt realisztikus közeget elképzelhető karakterek és kulisszák felvonultatásával, amelyek maguktól is beszélnek, ha kell. Éppen ezért nehéz nem odafigyelni rájuk, átérezni őket, velük álmodni szebbeket. Mert a mese vége mindig (mindig?) jó. Vagy jónak kellene lennie. Ez pedig miért is ne kezdődhetne Ama, Joyce és Efe kitartásával?

 

Szilvási Krisztián

2014.06.03