Van, akinek sikerül kitörnie, sőt színészi karrierjét minőségi értelemben felülmúlnia (lásd az egykor, bájgúnár szerepekben tündöklő Ben Affleck példáját), illetve olyan is akad, aki csak szökőévente jelentkezik egy-egy rendezői munkával, hogy ezzel csontot dobjon a filmítészeknek (gondoljunk Kevin Costnerre, aki a 2005-ös csodálatosan ódivatú és még annál is gyönyörűbb képsorokat felvonultató Fegyvertársak óta rendezőként semmit nem rakott le az asztalra). Bármely esetről beszélünk, abban nagy általánosságban egyezik a helyzet, hogy ún. szenvedély-projektekről beszélünk, melyek ilyen vagy olyan módon, de személyes vallomássá nemesülnek alkotójuk kezei között.

Russell Crowe első rendezésével a háborús drámák területére masíroz, ám itt nem áll meg: gigászi küzdelmek helyett egy ausztrál férfi útját követhetjük nyomon, amint a háború sújtotta Gallipoliban próbálja meglelni több éve eltűnt – és valószínűsíthetően halott – fiait. Vállalása nagyívű, emberközeli és mégis epikus történetet ígérő, a sztori iránti elhivatottságát a rendezőnek pedig mi sem szemlélteti jobban, mint hogy a főszerepet rögtön magára osztotta. Ám mint sok más elsőfilmes rendező, úgy Crowe is túl sokat akar egyszerre anélkül, hogy tulajdonában lennének azok a rendezői fogások, melyeket a profik több filmen át tettek magukévá. Tematikailag erős, de nem minden esetben lett egységes a végeredmény. Az Akihez beszél a föld egyszerre szeretne szólni egy emberről, aki halott felesége utolsó óhaját szeretné beteljesíteni, egy emberről, aki közeli barátságba kerül egy számára idegen kultúrával, illetve két egymással egykoron háborúban álló ország közötti csendes viszálykodásról és enyhülőnek tűnő ellenségeskedéseikről. Válassza ezek közül bármelyiket a rendező, máris egy jobb filmmel állnánk szemben, ehelyett azonban nem éreztem mást a film végén, mint azt, hogy túlvállalta magát az ausztrál színész.

Crowe azonban így is több érdemet magának tudhat. A fiait eltemetni kívánó férfi szerepében kellemesen visszafogott, maníroktól mentes alakítást nyújt, de soha nem tolakodik az előtérbe, színésztársait is hagyja, hadd bontakozzanak ki. Így hangsúlyos szerephez jut Olga Kurylenko is: az ő személyében egyrészt a kulturális különbségek mutatkoznak meg, másrészt pedig egy a férfiéhoz hasonlóan tragikus sorssal megvert, boldogságtól megfosztott nővel állunk szemben. A közöttük szövődő szerelmi szál bár kiszámítható, mégis érzékletesen ábrázolja Crowe a lassankénti összecsiszolódást, kettejük boldogsága pedig logikus lépés a karaktereket nézve: még akkor is, ha mindezt némileg beárnyékolja a főhős feleségének korai halála, aki így nem kapott túl hangsúlyos szerepet. Vagy legalábbis mindenképpen hálátlannak bizonyult az őt alakító színésznő karaktere. És ha már színészekről beszélünk, úgy érdemel egy említést Jai Courtney is, aki szinte felismerhetetlenül, bajusszal az orra alatt meglepően jó és képes feledtetni korábbi baklövéseit. A Yilmaz Erdogan által alakított Hasan is kellemes adalék a filmhez – azon kívül, hogy erősíti az etnikai diverzitását az alkotásnak – személyében egy igencsak karizmatikus színészt ismerhetünk meg.

Ha úgy nézzük, a cselekmény egyik szála sem sikerült kifejezetten erősre, de egytől egyig szimpatikusak pontosan azért, mert a kamera mögötti ember szándékai szimpatikusak. Crowe eposzt kívánt forgatni, és bár nem sikerült minden ízében ez a vállalkozása, mégse lett olyannyira kimódolt és esztétikailag dagályos; erősebb a gondolat és erősebb a mögöttes intenció, ezáltal nem lehet rá túlzottan haragudni. Vannak hibái, olykor veszít a lendületből (főként a második felére igaz ez), de amennyire hátrányára válik a sok téma és mondanivaló, úgy válnak ezek végső soron vitathatatlan érdemeivé is a filmnek. Egy józan ember dolgozata egy apáról, kinek legnagyobb bűne az, hogy fiait harcra bátorította, és magukra hagyta. Egy kezdő rendező békepárti féleposza, megspékelve egy „láttuk-ezt-már-minőségibb-formában” szerelmi szállal.

Láttunk már ez előtt ígéretesebb rendezői bemutatkozást (színésztől és nem színésztől egyaránt), de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdemes tenni vele egy próbát. Ha másért nem, hát legalább azért üljünk be rá a moziba, hogy Andrew Lesnie gyönyörű, témához illően nagyszabású, elegáns képeiben gyönyörködhessünk. Hogy aztán csendben megjegyezzük magunkban, mekkora veszteség az ő halála a filmművészetre nézve. És hogy rendezőként milyen jövő előtt áll Russell Crowe? Ezen a ponton nehéz megmondani. Nem érzem azt, hogy személyében egy zsánerspecifikus direktorral állnánk szemben, ahogy azt sem gondolom, hogy készen állna arra, hogy behódoljon a nagy stúdióknak, és rábízzanak egy giga költségvetésű projektet. Meglátjuk, mit hoz neki a jövő.

Kónya Sándor
Forrás: cinestar.hu