1587

A kém (2015)

Filmkritika

Sztereotípiák: olyan személyiségsémák, amelyek a gyors és hatékony adatfeldolgozást segítik elő. A köztudatban a sztereotípia fogalma negatív, de agyunk számára nélkülözhetetlen információ-osztályozó folyamat része. A sémák használata nélkül sokkal kevesebb információt tudnánk feldolgozni (Wikipédia). Nem azért kezdtem ezzel a meghatározással a mondókámat, mert kételkedem abban, hogy ismeritek ennek a szónak a jelentését, hanem mert fő jellemzője a filmnek.

Bárki jelenik meg a vásznon, azonnal kategorizáljuk, és erre még rá is erősítenek egy-egy frappáns monológgal, amitől garantáltan elmosolyodunk. Igen, hemzseg a história a sztereotípiáktól, és egy kicsit sem veszi komolyan magát (picit azért megijedtem, amikor a főcímdal felcsendült, mert az eléggé az autentikus Bond filmeket idézte, de hamar kiderült, hogy nem eszik olyan forrón azt a kását). Ez egyrészről előnyös, mert nem kell megfejtenünk a szereplőket, akik önmaguk paródiái, és nem is kívánják, hogy a lelkük mélyére ássunk, emellett túlságosan összekuszált cselekményszálaktól sem kell tartanunk. Megjelenik a titokzatos sarmőr (Jude Law), a kőagyú akcióhős (Jason Statham), a gazdag és kegyetlen fruska (Rose Byrne), a bamba barátnő (Miranda Hart), az olasz szívtipró (Peter Serafinowicz) és az idővelúgyiskiderülhogynemisannyiraszerencsétlen hősnő (Melissa McCarthy).

Paul Feig a jól bevált recepttel dolgozott, de kiválóan válogatta össze az alapanyagokat, és olyan színezettel fűszerezte meg őket, amitől egészen kellemes lett az eredmény. Másfelől néha soknak hat, amikor egy olyan erotikusan duzzadt hölgyet, mint a főszereplő Susan Cooper, a legválogatottabb és legkegyetlenebb módszerekkel szembesítenek azzal, hogy gömbarányú – mintha nem tudna róla. Az őt alakító színésznő egyedülálló módon képes oldani ezt a tőle megszokott szókimondásával, gumiarcával és azzal, hogy kegyetlenül visszavág, akár a Birodalom. Persze építettek is a mindent ledózeroló egyéniségére, és – bár eleinte aggódtam érte – képes volt elvinni a hátán a sztorit, ami szerény lett, de legalább szórakoztató.

A történetben társa, akivel igazi szimbiózisban vannak és dolgoznak, sajnálatos módon kudarcot vall egy bevetés során, így Susan kénytelen CIA-elemzőből kémmé avanzsálni, és karikatúraszerű figurákat magára ölteni (dauerolt hajú macskás nő, négy gyerekes családanya), hogy elvegyülhessen a tömegben. Az egész filmen átível az a fokozatosság, ahogy a tehetséges, de méltatlanul alábecsült szürkeegérkéből igazságosztó asszonyállattá vedlik. Ebben hozza a megszokott formáját, de picit túl is lendül az eddig megismert karakterein, mindannyiunk örömére. Most már nem csupán az ordenáré jelzőin, selyemsuttyain és trágár beszólásain mulatunk, hanem igazi árnyalatai vannak a játékának. Kalandból kalandba csusszan észrevétlenül, miközben valódi érzelmek csillannak meg szemében, mi pedig kapkodjuk a fejünket, hogy a vérvörös málnakeverőbe képes túltenni a duracell-nyuszikon is. Mindenki más csak asszisztál ehhez, de azért a figyelmetekbe ajánlanám Jason Stathamet, aki ugyanolyan, mint bármelyik filmjében, csak most nevethetünk is rajta egy jóízűt.

Az események annyira pörögnek, hogy egy pillanatra sem lankad a figyelmünk, néhány ponton el is fáradunk, egy-két dolgot pedig nem is biztos, hogy sikerül a helyére tennünk – beleértve néhány töltelékszereplőt, akik olyan gyorsan tűnnek el, amilyen gyorsan megjelentek. Szóval vannak buktatói a történetnek, de talán még ezt is elnézzük neki. Nem beszélve arról, hogy az egészről elveszi a figyelmünket Budapest, amikor többedjére is elámulunk azon, hogy milyen jól mutat a szélesvásznon. Aki szereti Melissa McCarthy-t, az úgyis meg fogja nézni ezt a vígjátékot, de azoknak is merem ajánlani, akik az eddigi alakításait nem értékelték sokra. (A magyar szinkronos előzetes itt látható)

Vigh Timi
Forrás: cinestar.hu

2015.06.29