A kettő között pedig nem szakmailag, hanem művészileg van differencia. Na mindegy. A hipnotizőrrel igazán hazalátogatott: Lars Kepler (illetve az álnév mögött megbújó szerző házaspár, Alexandra Coelho Ahndoril és Alexander Ahndoril) kellemesen stílusos skandináv bestsellerét ültette át filmvászonra – sajnos elég felületesen és elég hosszan. A mozi nem ütött nagyot – sem a kritikusok, sem a nézők körében, pedig az igazi Hallström-től tényleg többet várna az ember. A filmidő majdnem túlnyúlik a 2 órán úgy, hogy sem nem süllyedünk jóleső (illetve pont fordítva, de érthető, mit akarok mondani) lélekábrázolási mélységekbe, sem pedig a bűnügy (s leginkább annak háttere) részletes fejtegetésébe. Ezért nem érződik cseppet sem a feszesség a történeten, pedig a sztorinak dinamikailag alapvetően a két főhős (Joona Linna nyomozó és Erik Maria Bark pszichiáter) között kellene pulzálnia. Azonban egyikük karaktere sem hordozza azt a kontúros körberajzoltságot, amely mindezt elősegíthetné.

A dramaturgia nem találja az egyensúlyt az egyes részegységek között: vagy túl gyorsan következik be a következő fejezet, vagy túl lassan. Folydogál a film, de meglehetősen csendes mederben, ahol még a vízbe vetett kavicsok sem képesek hullámverte köröket képezni. A hipnotizálás jelenetei (először Josef, aztán később Simone), amelyeknél feszültséget lehetett volna alapozni, túl rövidek és semmitmondóak. Szóval A hipnotizőr lélektani krimije csupán két dolgot nélkülöz nagyon: a lélektani mélységet és a krimi műfaji kötelezvényeit. Könnyen, gyorsan, illanóan felejthető adaptáció, amely minden ízében a svéd direktor Mostani vonulatához (lásd fent) tartozik. Sajnálom. Jó lenne végre újra felébredni, vagy éppen elaludni, Mr. Lasse Hallström.

2012, svéd, 122 perc
rendező: Lasse Hallström
forgatókönyvíró: Lars Kepler regényéből Paolo Vacirca
szereplők: Tobias Zilliacus, Mikael Persbrandt, Lena Olin,
Helena af Sandeberg, Jonatan Bökman, Oscar Pettersson, Eva Melander

Szilvási Krisztián