Egyik forrásként bizonyosan ókori gyökerekre lehet visszavezetni a Bolondok napját, mint ahogyan a maszkos karneválokat is. Az ilyen szakrális eredetű ünnepeknek egyszerre volt télűző és tavaszindító szerepük, ugyanakkor az embereket is megtisztították az egész évben rájuk merevedett szokásoktól, hibáktól és anyagiasságtól. A nevetés, a humor megtisztító, gyógyító hatású lehet. Főként, ha rajta keresztül az igazság jut érvényre. Ezt szolgálták valaha az udvari bolondok és bohócok. A hagyomány szerint a karneválok alatt felfüggesztett jogrendben a bohócok kimondhatták azt is, amit sem a király, sem a vallási vezető nem tehetett meg.

„A viccek (...) – bármennyire is hihetetlenül hangzik ez az első pillanatban – az emberi világ alapvető struktúráinak lerombolásával kísérleteznek. Egy pillanatra felrobbantják a világmindenség racionális és kauzális struktúráit; a társadalmi konvenciók és értékek rendszerét; társadalmunk morális normáit és politikai hierarchiáit. A következő pillanatban meg hagyják, hogy újra visszaessenek a helyükre a mozaik darabjai.” (Hankiss Elemér)

Aki nevettet, felelős azért, hogy mit ad közönségének, nem csaphatja be őket. A jó humor rávilágíthat a visszásságokra, felnyithatja az emberek szemét. Ha kinevetjük a hibákat, mint Molière vagy Gogol vígjátékaiban, akkor talán magunkban is jobban észrevesszük őket. Nagyon fontos, hogy a vidámság hidakat épít az emberek között, és tisztítja az emberi kapcsolatokat. Ezért nagyon értékes minden olyan alkalom, mely lehetőséget ad egy kis jó szándékú bolondozásra. Nézzünk néhány példát az április elsejei tréfákra.

Az egyik legismertebb tréfa azon alapult, hogy az embernek a megszokott, jól ismert tárgyaira nem jut eszébe gyanakodni, s ha azokkal nem stimmel valami, előbb akkor is valahol másutt keresi a hibát. Egy alkalommal Toulouse grófja, XIV. Lajos francia király fia éjjel kilopatta Gramont márki ruháit, miközben a márki aludt. Odakinn minden egyes darabot felfejtettek, majd újra összevarrtak, de jóval szűkebbre, azután visszalopták. Reggel a márki fel akarja húzni a nadrágját, de nézi: nem fér bele. Nyúl az inge után, de lám, azt meg nem tudja begombolni. Úristen, mi történhetett?! A kabátjának is szűk az ujja. Csak nem az ő testével van valami nagy baj? Ekkor lépett be az egyik gróf, aki rögtön hátra is hőkölt, ezekkel a szavakkal: „Az istenért, márki, mi történt önnel? Egészen meg van dagadva!” A márki ettől aztán végképp halálra rémült, és gyorsan orvosért szalasztotta az érte aggódókat. Jött is az orvos, aki persze szintén tagja volt az „összeesküvésnek”. Nézte elölről, nézte hátulról, majd nagy fejcsóválások közepette, gondterhelt arccal receptet írt. Valaki gyorsan szaladjon el a patikushoz – adta ki az utasítást. El is szaladtak, ám a gyógyszerész azt üzente: ő sajnos ebből nem ért egy szót sem, tessék új receptet hozni. Na de hát mi van azon a recepten, hogy még a patikus sem érti?! Az egyikük ott helyben felolvasta, és le is fordította a latin szöveget: itt az áll, hogy „Végy egy ollót, és vágd fel a mellényedet!” Hogy szegény márki először mit érzett, arról nem szól a fáma, de az biztos, hogy később megkönnyebbült.

A svájci spagetti-szüret: 1957-ben a mértékadó BBC Panoráma című hírmagazinja bejelentette, hogy az enyhe tél és a rettegett spagettizsizsik kiirtása miatt a svájci farmereknek örvendetesen dús spagetti-termésben lehetett részük. A híradást döbbenetes felvételekkel illusztrálták, amelyeken svájci parasztok spagetti-kötegeket húztak le a fák ágairól. A riportban a bámészkodók köréből is többeket megszólaltattak, akik a látvány hatására rendre azt tudakolták, hogyan nevelhetnének saját maguk számára is spagetti-fákat. A BBC munkatársai diplomatikusan csak ennyit válaszoltak: „ültess egy kis darab spagettit egy adag paradicsomszószba, és reménykedj a sikerben!”.

1962-ben az egyik svéd tévéállomás egyik technikai szakembere megjelent a képernyőn, és bejelentette: hála egy újonnan kifejlesztett technológiának, most valamennyi TV-néző villámgyorsan átválthatja az adást színesre. Ehhez csupán annyit kell tenniük, hogy húzzanak egy nylon harisnyát a képernyőre. A bejelentés hatására állítólag ekkor több százezren dolgoztak azon, hogy egy-egy női harisnyájával bugyolálják be a képernyőjüket. S hogy bizonyítsák, mennyire „hagyománytisztelők”, Svédországban a színes műsoradást végül nyolc évvel később, éppen április 1-jén indították el – immár harisnya nélkül.

És végül egy igazi irodalmi áprilisi tréfa. 1934-ben szenzációs hírt adott közre a Színházi Élet: Budapesten járt a világhírű angol író, Bernard Shaw, akit a Keleti pályaudvaron Ágai Irén, a Vígszínház primadonnája és Karinthy Frigyes (maga is nagy tréfamester) fogadott. A színházi hetilap 1934. április elsejei számában számolt be a különös eseményről. A Vígszínház előző év decemberében mutatta be az angol író darabját, a Caesar és Cleopatrát, amelynek női címszerepét Ágai Irén játszotta. A színésznő a premier után dedikált fotót küldött a szerzőnek, amelyre az író tőle szokatlan melegséggel azt válaszolta: „Köszönöm a fényképet, és keresni fogom az alkalmat, hogy személyesen is gratuláljak a legbájosabb Cleopatrának.” Utóiratként a Színházi Élet szerint azért Shaw odaírta: „Őrizze meg az autogramomat. Bármely pillanatban kaphat érte száz Dekobrát.”
Ezek után érkezett váratlanul a távirat március 29-én Bécsből, hogy a neves szerző aznap délután 3 óra 22 perckor Pestre látogat, és szeretné, ha a pályaudvaron Ágai Irén fogadná. A színésznő rögtön telefonált angoltanárának, hogy összeüssenek valami köszöntőbeszédet, majd felhívta Karinthy Frigyest, aki nem sokkal előbb jelen volt a Humoristák Világszövetségének azon az ülésén, amelyen Bernard Shaw-t elnökké, a magyar írót pedig alelnökké választották.
„Ah, Mister Karinthy. Ismerem a dolgait, a Capillária olyan jó, hogy akár én is írhattam volna” – üdvözölte Shaw a köszöntésére érkező Karinthyt, miközben Ágai Irénnek egy csokrot nyújtott át. Kocsiba ültek, végiggurultak a városon, majd a Vígszínházba hajtottak. Amikor a búcsúzásra került sor, Ágai állítólag megkérdezte: „Mit hagy nekem emlékbe?” „Ezt!” – válaszolta az ál-Shaw, és lerántotta lengőszakállát.
A tudósítás szerint Ágai és Karinthy meglepődtek az előttük álló magyar színész láttán. Az Operettszínház tagja, Solymossy Sándor állítólag barátaival kötött fogadást, hogy egy április tréfa keretében eljátssza az angol írót. „Nekem egy kicsit gyanús volt a dolog” – mondta a lap szerint Karinthy – „A maszk ugyan hibátlan volt, az angol beszéd is tökéletes, csak Shaw-hoz képest túlságosan udvarias. Nem volt elég goromba.”

Szabados Éva

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.