Ingeborg Bachmann 100

A Mihályi Orsi színművész moderálta programon közreműködtek a KÉVE Művészeti Társaság tagjai: Harald Diehlmann, Muzsai Viktória, Priskinné Tuller Marianna, Zsubrits Zsolt és Virág Lajos. A zenei betétek Varga Imre János (Liszt Ferenc Zeneiskola) nevéhez fűződtek.

Ingeborg Bachmann költészete, prózája és esszéi mély egzisztenciális kérdésekkel, a nyelv elégtelenségével, valamint a nők elnyomásával és a fasizmus továbbélésével foglalkoztak. 1926. június 25-én született Ausztriában, a karintiai Klagenfurtban. Gyermekkorát erősen meghatározta a nemzetiszocializmus, 12 éves volt, amikor a náci csapatok bevonultak szülővárosába. Ezt később élete legnagyobb traumájaként írta le, amely korán felébresztette benne a történelmi felelősségtudatot.

Innsbruckban, Grazban és Bécsben hallgatott filozófiát, pszichológiát és germanisztikát. 1950-ben doktorált, disszertációját Martin Heidegger egzisztencialista filozófiájának kritikai elemzéséből írta. Gondolkodására és későbbi írásaira óriási hatással volt Ludwig Wittgenstein nyelvfilozófiája: műveinek központi motívumává vált az a probléma, hogy a nyelv sokszor képtelen kifejezni a valós emberi tapasztalatokat és traumákat.

1952 számított az irodalmi áttörésének, amikor meghívást kapott a Gruppe 47 nevű radikális, háború utáni német írócsoportosulás felolvasóestjére. Az itt aratott sikere azonnal az irodalmi elitbe emelte. Első verseskötete, A kimért idő (Die gestundete Zeit, 1953) elnyerte a csoport nagydíját, második – és egyben utolsó önálló, költeményeket tartalmazó könyve –, az Anrufung des grossen Bären (Fohász a Nagy Medvéhez, 1956) végképp korának vezető lírikusává tette. Verseiben a háború utáni táj pusztulását és az emberi kapcsolatok határait kutatta intellektuális pontossággal.

A hangos sikerek ellenére az 1950-es évek végén Bachmann szinte teljesen felhagyott a versírással, mert úgy érezte, a költészet formái kiüresedtek. Érdeklődése a rádiójátékok felé fordult, egyik leghíresebb ilyen műve a Der gute Gott von Manhattan (Manhattan jó istene, 1958). Emellett operalibrettókat írt Hans Werner Henze zeneszerzőnek, és esszéket publikált. 1971-ben jelent meg fő műve, a Malina című regény, amely egy pusztító szerelmi háromszög és a női identitás felbomlásának pszichológiai krónikája. A könyv ma a feminista irodalom egyik legfontosabb klasszikusa.

Viharos magánéletet élt. Fiatalon, Bécsben ismerkedett meg a holokauszt-túlélő költőóriással, Paul Celannal. Szenvedélyes, tragikus, „se veled, se nélküled” kapcsolatuk, valamint évtizedes levelezésük a 20. századi irodalomtörténet egyik legmegrázóbb dokumentuma. Később évekig élt együtt a híres svájci íróval, Max Frisch-sel (mellette írta meg 1964-ben a Mein Name sei Gantenbein című regényét, amelyhez Bachmann szolgált ihletőül). Szakításuk lelkileg teljesen összeroppantotta az írónőt, amelynek következtében gyógyszerfüggőségbe és súlyos depresszióba süllyedt.

Tragikusan rövid élete és viharos kapcsolatai Ingeborg Bachmannt éppolyan legendássá tették, mint maga a pályafutása. Élete utolsó szakaszát Rómában töltötte. 1973 őszén, ottani lakásában, egy elalvás közben elejtett cigaretta miatt tűz ütött ki, melynek során súlyos égési sérüléseket szenvedett, és a kórházban, október 17-én elhunyt. Halálát a gyógyszerelvonási tünetek szövődményei is felgyorsították. Mindössze 47 éves volt.

Élete során megkapta a legrangosabb német irodalmi elismerést, a Georg Büchner-díjat (1964). Emlékére alapították az Ingeborg Bachmann-díjat, amelyet ma a német nyelvterület egyik legfontosabb irodalmi versenyének számító fesztiválon adnak át.

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében található Szimultán címmel elbeszéléskötet Ingeborg Bachmanntól, valamint a Huszadik századi osztrák novellák: osztrák dekameron című könyvben is olvashatunk tőle.

Szilvási Krisztián
Fotók: Pozsgai Krisztina

Forrás: Wikipédia, poetryfoundation.org, ebsco.com, britannica.com, baike.baidu.com, ilcs.sas.ac.uk