Ablak a vadonra

Kezdjük is a történeti résszel! Az intézmény alapítására 1864-ben került sor, majd két év múlva a nagyközönség is birtokba vehette az állatkertet: azon az augusztus 9-én a déli harangszóra kitárultak a kapuk, igazi népünnepély vette kezdetét. Az összes korabeli újság részletesen beszámolt az eseményről, igazi szenzációnak számított, hatalmas társasági esemény volt. Magyarország legelső – és a világ egyik legrégebbi, legpatinásabb – állatkertjét a főváros által kijelölt, akkori külterületnek számító Városligetben alakították ki, mintegy 18 hektáron. Az alapítás legfőbb úttörője a híres utazó és természetkutató, Xántus János volt, aki végül a kert legelső igazgatói pozícióját is betölthette. Az alapítás ötlete már az 1830-as években felmerült, és talán meg is valósulhatott volna, ha nem jön közbe a 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő politikai elnyomás. Az évtizedekre megrekedt tervek azonban szerencsére nem merültek feledésbe.

A megnyitáskor még sem oroszlánt, sem tigrist, sem elefántot nem tartottak, az első zsiráf is csak két évvel később, 1868-ban érkezett meg, amelyet maga Ferenc József császár ajándékozott a kertnek, Erzsébet királyné (Sisi) közbenjárására. Ez kicsit meglepő lehet a mai bőséghez képest, de az akkori kínálat főleg hazai fajokra, illetve a Kárpát-medence élővilágának bemutatására korlátozódott. Természetesen törekedtek – hiszen ez volt az igazán közönségcsalogató – a „különlegességek”, mint majmok, makik, papagájok, tevék és kenguruk bemutatására is, így a kert lakóinak köre számban és fajban is folyamatosan gazdagodott.

A 160 éves fennállása alatt a fővárosi állatkert sokaknak szerzett felejthetetlen élményeket. Fontos hozzátenni, hogy mai ikonikus arculatát később kapta, az 1909 és 1912 közötti teljes újjáépítés során. Két fiatal, tehetséges építésznek, Kós Károlynak és Zrumeczky Dezsőnek köszönhetően világszínvonalú, modern és nem utolsósorban „mesebeli” kert lett. Ez főleg annak eredménye, hogy nem sablonokat követtek, hanem a magyar népi építészetből és a szecesszióból merítettek ihletet. Bár az állatkertben járva elsősorban az ott lakókra figyelünk, érdemes észrevenni az épületek egyedi formáit, fagerendás szerkezeteit, meredek tetőit (Madárház, Szarvasház, Bivalyház), amelyek miatt az az érzésünk, hogy egy varázslatos, népmesei faluban sétálunk. Leghíresebb épülete kétségtelenül a kőelefántok hátán nyugvó Főkapu (Neogeton Alphons tervezte), amely a kert szimbóluma lett, vagy az az indiai és az iszlám építészet jegyeit ötvöző Elefántház (Neuschloss Kornél tervezte), amelynek tetejét ragyogóan fényes, méregzöld Zsolnay-kerámiakupola díszíti.

Modernségét jól mutatja, hogy Európában itt alkalmaztak az elsők között vasbeton vázra épített műsziklákat (Nagy- és Kis-Szikla), amely a kor legújabb technológiája volt. A belsejükben tágas istállókat, takarmányraktárat és egy víztornyot is elrejtettek, miközben a külső rész a hegyvidéki állatok természetes élőhelyét utánozta. Az pedig még világszinten is modernnek számított, hogy szakítottak a régi, szűk vasrácsos ketrecekkel, a ragadozókat és a nagyobb testű állatokat mély vizesárkokkal választották el a közönségtől. A látogatóknak ettől olyan illúziójuk lehet, mintha az állatok teljesen szabadon sétálnának. Sokat lehetne még mesélni a fővárosi állatkert történetéről! Éppen ezek a sztorik, és amelyek az ott lakó különleges állatokat körbeveszik, teszik ezt a helyet varázslatossá.

Ki ne őrizne a gyerekkorából „állatkertes” élményt?! Azt, amikor a szüleink kezét szorítva vártuk, hogy beléphessünk az állatkert hatalmas kapuján, sőt az előző napok sürgető érzését, hogy igazi vadállatokat láthatunk majd, az izgatott zsongást, amit belépve a mesés környezet, a könyvekből ismert állatok közelsége váltott ki, az eufórikus örömöt, amikor a játszadozó fókákat, az ormányát himbáló elefántot megláttuk… Mindez feledhetetlenné vált, ugyanakkor egy erős elhatározást is szült: ide a gyermekeinket is feltétlenül elhozzuk majd! Az állatkert képes a közös élménnyel generációkat összefűzni.

Felnőttként persze már más szemmel járjuk a kifutók közötti ösvényeket. Jobban észrevesszük azt is, hogy mi zajlik a „kulisszák mögött”, vagy azt, hogy az állatkert már nem a rácsokról, a fogságról szól, sokkal inkább menedék, mentőöv jó néhány kihalás szélére került fajnak. Olyan állatok élnek itt biztonságban, amelyeknek a természetes élőhelyét éppen mi, emberek tettük tönkre. De az állatkert képes arra is, hogy a rohanó, képernyők uralta világból visszarántson bennünket a valóságba, hogy emlékeztessen, mi is a természet részei vagyunk. Ha egyszer farkasszemet nézünk egy vadállattal, például egy oroszlánnal, vagy megérezzük egy elefánt nagyságát, méltóságát, talán jobban megértjük, hogy miért kell tisztelnünk és óvnunk a környezetünket, ami nem csak a miénk.

A magyar állatkertek számos különleges programmal készülnek erre a napra (esetleg éjszakára). Hagyjuk, hogy megérintsen bennünket a természet, és gondoljunk azokra is, akik hajnalban kelnek, akik cumisüvegből nevelik az elárvult kicsiket, akik világra segítik az utódokat. Lassítsunk, és engedjük, hogy a bennünk élő gyermek újra rácsodálkozzon a világra!

Ajánlom olvasgatásra a Fővárosi Állat- és Növénykert honlapját is, ahol rendkívül sok érdekességet lehet találni. Állatokról szóló olvasnivalót pedig a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcain is bőven találni, böngésszék az online katalógust! Fényképfelvételeink a győri Xántus János Állatkertben készültek.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs