Lélekmentő citerazene

Tulajdonképpen egy tragédia indította el a zenei érdeklődésemet – kezdte kérés nélkül élete történetét. – A Komárom megyei Császáron születtem, villanyszerelőként dolgoztam az Oroszlányi Szénbányáknál, éppen azon a Márkus-hegyen, ahol a nevezetes bányarobbanás történt, a sors jóvoltából a megelőző műszakban. Sok bányász veszett oda, két villanyszerelő kollégám is az áldozatok között volt. Akkor már jó ideje bajlódtam szilikózissal, ahogy egyszerűen mondjuk, tele volt a tüdőm porral, a baleset pedig véget vetett addigi életemnek. Leszázalékoltak, halálfélelmeim voltak, hét-nyolc hónapi kórházi kezeléseken estem át a tatabányai szanatóriumban. A harmadik kezelés után egy nemrégiben érkezett új adjunktus behívott, átnézte a papírjaimat, és megállapította, hogy a betegségem átalakult pszichés eredetű asztmává. És azt tanácsolta, hogy próbáljak meg keresni magamnak valami szórakoztató elfoglaltságot, hobbit.

De hogyan lett ebből éppen zenei elfoglaltság – és citera?

Otthon, Császáron a lányom játszott citerazenekarban, de amikor elvégezte a nyolcadik osztályt, felakasztotta a hangszert a lakásban a falra. Én meg levettem, és elkezdtem vele ismerkedni. A helyi dalkör vezetője megtudta, és elhívott közéjük: három hónap múlva már felléptünk a bakonyszombathelyi népművészeti fesztiválon. Bakonyszombathelyen 1999-ben odalépett hozzám egy ének-zene tanár művész, Kastély Attila, és megígérte, hogy az addigi egyujjas helyett megtanít a négyujjas technikára. Tartotta a szavát, így meg is alakítottam két császári lánnyal a Kankalin zenekart. Horváth Hajnalka képzett volt elméletileg, ő töltötte be a művészeti vezetői tisztséget, magam pedig vezetőként a szervezési munkákat vállaltam. Húsz évvel ezelőttig léptünk fel rendszeresen a környéken, falunapokon, már saját magunk készítette hangszereken, amelyek a civilben autószerelő Fehér Attila segítségével alakultak valódi citera eszközzé.

Mikor változott úgy az élete, hogy győriként folytatta a zenélést?

Azért is emlékezetes számomra 2006, mert abban az évben az országos népzenei fesztiválon a KÓTA, a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népi Együttesek Szövetsége ezüst fokozatú minősítését értük el. Akkoriban lettem véglegesen győri, illetve ménfőcsanaki lakos: a lányomék költöztek a peremvárosba, mi meg a feleségemmel a szomszédos házat tudtuk megvenni. Csanakon azonnal felvettem a kapcsolatot a nyugdíjasklub vezetőjével, és egyúttal beléptem a helyi dalkörbe is, rövidesen már én kísértem a Ménfőcsanaki Dalkör énekeseit. A legközelebbi, a szigetközi fesztiválra már a helyiek számára betanult zenéket játszottam. Ebből az időből, 2009-ből származik egy Guinness-rekord is szintén csanaki színhellyel, három éjjelen, ötven órán keresztül háromszázötven különböző dalt tudtam citerán eljátszani. Tizenöt évig tartott ez a szép időszak, az ország számos helyén szerepeltünk sikerrel. Amikor az ezt követő új csapat, a Bezerédj Kórus is megszűnt, akkor kértem a felvételemet a Szürkebarát Nótaklubba és az Obsitos Dalárdába. Mindkét helyen kísérem is a társakat, és magam is énekelek.

Az avatatlan szem is érzékeli, hogy fontos Varga Zoltán számára a zene, a zenélés: de saját maga hogyan fogalmazza meg ezt a kapcsolatot?

Annak idején az életemet mentette meg – válaszolja rövid gondolkodás után. – Nem állíthatom, hogy hetvennyolc évesen nincs semmi bajom, megérzem még az időjárás változásait is, de azóta soha nem szorultam hosszabb kórházi kezelésre. A zenélés, az ének a lelkemre hat, elfelejteti velem a bajokat, a stresszt, életmentőből lélekmentő lett. Betölti a napjaimat, örömmel jövök a kollégák közé a klubfoglalkozásokra. És ha szükséges, játszom idősotthonok lakóinak, illetve szívesen kísérek szóló énekeseket helyi, regionális vagy országos eseményeken.

Mohay Gábor
Fotók: Varga Zoltán