Odüsszeia – egy erős film, súlyos üzenettel

Az Odüsszeia, úgy tűnik, a rendező−forgókönyvíró Christopher Nolan eddigi legnagyobb sikere. Megérdemelten, hiszen az ókori görög, tizenkétezer soros költemény adaptálása gigantikus vállalás volt, amit a stáb remekül teljesített. Az eredmény: egy lélegzetelállító mozi, magával ragadó jelenetekkel és lélekhez szóló üzenettel. Ezért érdemes filmet készíteni.

Természetesen nem tökéletes műről van szó. Már csak azért sem, hiszen egy mozifilm kereteibe lehetetlen belefoglalni a Homérosz által közvetített teljes, mitikus univerzumot, a létezés szintjeit szimbolizáló különleges helyszínekkel, istenekkel, hősökkel, szörnyekkel, holtakkal és halhatatlan lényekkel.

Mégis elégedettek lehetünk, mivel megérezhetjük, hogy ez az alkotás itt és most valóban nekünk szól. A ma emberének akar üzenetet közvetíteni egy olyan érából, amely még kapcsolatban állt az istenekkel, és amelyben az egyik legnagyobb érték a bátorság volt. A hősök korszakában a nagyságot még nem tudta elnyomni a gyáva, számító kicsinyesség. Ám a válság már akkor is az ajtón dörömbölt. Ennek oka pedig, hogy az ember nem követte Zeusz törvényét.

Az Odüsszeia cselekménye i. e. 1200 körül játszódik. Ám nem véletlenül kerül újra és újra adaptálásra, hiszen a főhős útja egyetemesen minden ember életének szimbóluma. A hazatérés örök téma. A célját tévesztett sodródás, a felejtés, a „lótuszevés” nagyon aktuális probléma. A modern szirénhangok annyira felerősödtek, hogy hős legyen a talpán, aki ellent tud állni nekik. A modern háborúk pedig kegyetlenebbek és sötétebbek, mint valaha.

„Odüsszeusz:
− Mi lenne, ha… amikor kilépett a ló hasából… és kinyitotta Trója kapuit… látta volna, ahogy tíz évnyi harag ömlik be abba a városba egyetlen éjszaka alatt. Békeajándékként hagytuk ott nekik a falovat, és ők befogadták az otthonukba…
Megszegtük mindazt, ami valaha is szent volt az emberek között... és a harcot vadászattá változtattuk. Trója falainak felégetése az egész világ felégetését jelentette.
Mi lenne, ha tudta volna, éppen azon az éjszakán, amikor az anarchia és a fájdalom tüzén átvágta magát... És az azt követő izzadó ünneplés napjaiban, mi lenne, ha pontosan tudta volna, mit tett?
Penelope:
− Amit mindannyian tettetek.
Odüsszeusz:
− Egy ember ötlete, egy ember trükkje… amellyel örökre megszegte Zeusz törvényét. A paloták, a kereskedelem és a nyelv világában élünk, de vakok voltunk a (szent) szépségére… amíg tönkre nem tettük.”

Újra szükséges tehát elővennünk az ókori bölcsességet, amelynek egyik szimbóluma éppen Athéné, aki – ha képesek vagyunk meghallani – választ kínál az eltévelyedett ember kétségbeesésére.

Mi adhat kapaszkodót az erőszakos tettek nyomán támadt haragos viharban? Talán épp a veszendőbe menő értékek, a főszereplők által képviselt erények: Odüsszeusz hősiessége, akaratereje, felelősségvállalása és intelligenciája, Penelope hűsége, kitartása és tisztasága, Telemakhosz egyre növekvő belső ereje és apjához egyre méltóbb bátorsága. A görögök szerint az erények: az istenekhez visszavezető út.

Talán nehéz választ lelnünk arra a kérdésre, hogy az út pontosan hová vezet… Hogy mit is jelenthet számunkra Ithaka… De hogy érdemes visszanyúlnunk az emberiség nemesebb jellemzőkkel bíró múltjához a válaszokért, az bizonyos.

És végül álljon itt egy különleges ember példája, aki hidat teremtett az Íliász és Odüsszeia világához, és aki nélkül Homérosz mítoszai nem ugyanazt jelentenék nekünk. Élt egy rendkívüli ember, Heinrich Schliemann, akit már gyermekkorától fogva vonzott a görög mitológia. Alig volt hétéves, amikor egy könyvben megpillantotta a lángoló Trója és a menekülő Aeneas képét, s az élmény olyan mélyen megérintette, hogy szentül megfogadta, nem nyugszik, amíg meg nem találja az Íliász helyszínét.

Ám Schliemannt még sok küzdelem várta álma beteljesítéséig. Édesanyja korán meghalt, családja elszegényedett. 14 esztendős korától fogva saját keresetéből tartotta el magát. Egy alkalommal elszegődött kabinosnak a Dorothea nevű gőzösre, mely következő útján elsüllyedt az Északi-tengeren. A fiatalember szerencsésen túlélte a katasztrófát, és hihetetlen szorgalmának köszönhetően 36 évesen megteremtette az anyagi stabilitását ahhoz, hogy régi álmának, a homéroszi eposzokban megörökített Trója felkutatásának szentelje életét. Amellett tört lándzsát, hogy a homéroszi eposzok valós eseményeken alapulnak. Bár a korabeli tudóstársadalom kigúnyolta…

„(1871) Szeptember 27-én végre elutazhattam a Dardanellákhoz, méghozzá feleségem, Sophia Schliemann társaságában, aki mint athéni születésű görög asszony és Homérosz őszinte csodálója, a legnagyobb örömmel vett részt nagyszabású tervem megvalósításában, melyet közel fél évszázaddal ezelőtt határoztam el gyermeki együgyűségemben édesapámmal...”

Sokáig nem hittek neki. Ám ő többször is visszatért még Trójába (1878−1879-ben, 1882-ben és 1890-ben), és folytatta a feltárást. Két konferenciát is tartottak Trójáról (1889-ben és 1890-ben), míg végre tudományosan is igazolták az elképzeléseit. A görögöket ráébresztette, hogy mítoszaiknak történelmi alapjuk van. Hatására a régészek a régi írások alapján láttak neki a további kutatásoknak. Az eredmények alátámasztották Schliemann optimizmusát, így tárták fel például a labirintust is.

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér a görög mitológia és történelem témájában színes és izgalmas könyvajánlót állított össze az érdeklődőknek.

Szabados Éva