Ellopott idő – ellopott élet? Miért offoltuk ki a lassú időt?

Az eredeti mű, ha rá tudunk hangolódni, megadja a választ. De vajon mit nyújt Christian Ditter rendező 2025-ös filmje, amely a cikk apropóját adta?

„Ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.” (Michael Ende: Momo)

Egy különleges ember különleges könyve

A történet, amely „minden 8 és 80 év közötti gyereknek szól”, szimbolikus formában, nagyon pontosan ragadja meg modern világunk visszásságait, miközben elvezet egészen az idő csodálatos titkáig. De kicsoda a szerző, aki ezt a 30 nyelvre lefordított remekművet megírta?

Michael Ende, a zseniális művész 1929. november 12-én, 17 óra 15 perckor látta meg a napvilágot. Számtalan formában feldolgozott írásai között olyan remekműveket találunk, mint A Végtelen Történet, a Momo és az Ofélia árnyékszínháza.

Gyönyörű, felnőttek számára is mély, belső valóságokat feltáró mesevilága egy lelkiekben gazdag, ugyanakkor nélkülözésektől és konfliktusoktól sem mentes gyermekkorból táplálkozik, amelyhez a zord sötétségbe forduló Németország adta a hátteret. Szülei mindketten különleges emberek voltak. Édesanyja, Luise Bartholomä Ende 4 évesen maradt teljesen árván. Nagyon energikus ember volt, aki a nehezebb időkben eltartotta az egész családját. Emellett Luise élénken érdeklődött minden irodalmi, filozófiai, mitológiai és vallási kérdés iránt.

Michael Ende nagyon közel állt édesapjához is. Edgar Ende szürrealista szobrász és festőművész volt, akinek épp születőben lévő nemzetközi karrierjét az erősödő nemzetiszocialista rezsim törte ketté. Az apa alkotásai fontos szerepet játszottak fia életében, festményeinek fantáziavilága mindennapi élményeinek része volt. Rengeteget beszélgettek a képekről és a bennük tükröződő világnézetekről, ezoterikus és vallási kérdésekről. A művész mélységes tisztelete az isten iránt nem korlátozódott a kereszténységre, hanem kiterjedt más vallások, például a buddhizmus nagy alakjaira is.

Michael Ende művészi ambícióit szülei már a kezdetektől támogatták. Édesapja büszkén olvasta fel a költeményeit barátainak. Ende mindig is hálás volt nekik, hogy megalapozták művészi megértését és látásmódját.

Momo – avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt

A meseregény színhelye egy olasz kisváros, ahol egy elhagyatott amfiteátrumban egyszer csak megjelenik Momo, aki úgy tud figyelni, hogy ezzel visszaadja a felnőttek lelki békéjét, és felébreszti a gyerekek játékos képzeletét. Egy napon azonban beszivárognak a városba a szürke urak, akik az emberek életidején élősködnek. A város lakói észre sem veszik, hogy lelketlen robotokká manipulálják őket, akik teszik a dolgukat, gazdagodnak, de még arra sincs idejük, hogy ennek értelmén elgondolkodjanak. Minél többet takarékoskodnak, minél „több lesz a számlájukon”, annál szegényesebb és sivárabb lesz az életük, és egyre idegenebbé válnak önmaguk számára. A gyerekek szenvednek leginkább az egyre ridegebb világtól. Tiltakozásukat azonban senki nem hallja meg, csak Momo. Amikor úgy tűnik, hogy a világ már végképp a szürke uraké lesz, a kislány Cassiopeia, a teknősbéka vezetésével elindul a titokzatos Hora mesterhez, aki nagyon fontos dolgokra tanítja meg.

„Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, de el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.” (Michael Ende: Momo)

Momo története az állandó időhiánnyal küzdő mai emberhez szól, megmutatja a megújulás útját, amely oda vezet, ahol az idővirágok születnek. De mit tudott ebből megragadni az 1986-os első filmes adaptáció után majdnem negyven évvel készült új, 2025-ös változat, amelyet a német Christian Ditter jegyez forgatókönyvíróként is?

Mindig nagy kérdés, hogy mennyire tud rárezonálni egy stáb, de legfőképpen a rendező és a producer az eredeti klasszikus lelkére, lelkületére. Úgy tűnik, a kritika egyöntetűen hiányolja Ende varázslatos mélységeit és szívmelengető atmoszféráját az új feldolgozásból.

Az 1972-ben született regény a gyermekirodalomhoz illeszkedő mesés fordulataival azt a célt szolgálta, hogy korának elidegenedettségét felmutassa, az úgynevezett első világbeli, modern társadalmak rossz beidegződéseit pellengérre állítsa.

Az 1986-os, olasz−német koprodukcióban készült film még híven tükrözte ezt a szándékot, és meghatóan volt képes megjeleníteni a kis Momo alakját és Ende meseuniverzumát. Az új film jóval ridegebb hangvételű, és a történetet aktualizálja, több helyen átírja. A közösségi média, az influenszerek, a globalizált nagyváros és a multicégek világa rátelepszik a nézőre, de nincs eléggé felmutatva, hogy mi az az érték, amit elveszítünk.

Christian Ditter rendező nemzetközi szereplőgárdára és fantasy-effektusokra támaszkodik. A film azonban a kritikusok szerint sem gyermekeknek szóló kalandfilmként, sem allegóriaként nem igazán állja meg a helyét. Hiányolják a rendezői víziót, amelyet nem tudnak pótolni a látványos képek. A film egyik legnagyobb hiányossága, hogy sablonossága miatt azokban, akik nem olvasták az eredeti művet, megkérdőjelezheti, hogy valójában miért is rajonganak milliók Ende meseregényéért…

Egy Momo-rajongó professzor meglátásai

„Az elmúlt pár évtizedben egyre több időkímélő technológia jelent meg – a modern menedzserkalkulátortól kezdve az elektronikus postáig, hangposta, mobiltelefonok, szövegszerkesztők – és mégis, legtöbbünk alighanem éppen most van leginkább időszűkében. Nagyon úgy tűnik, jó úton járunk afelé, hogy annak a technológiának a rabszolgáivá váljunk, melynek fel kellene minket szabadítania.” (Thomas Hylland Eriksen: A pillanat zsarnoksága)

Thomas Hylland Eriksen (1962) az Oslói Egyetem szociálantropológia professzora, aki A pillanat zsarnoksága című kötetében többször emlegeti Ende kultikus meséjét. A tudós és az ember szemével néz rá a művész által is felvetett, mindannyiunkat érintő problémára: az egyre kétségbeejtőbb időhiányra, az egyre esztelenebb rohanásra. Módszeresen gondolja végig az okokat és következményeket.

Az információs társadalom egyik legsúlyosabb mellékhatásaként a „lassú idő” eltűnését mutatja be. A „lassú idő” fogalma alatt elmélyült, igazán megélt pillanatokat ért, melyek nélkülözhetetlenek a valódi emberi kapcsolatokhoz, de az átgondolt munkához is.

„Ez a könyv nem állít kevesebbet, mint hogy zaklatott korunk információáramlata jó úton halad afelé, hogy kiiktassa a szüneteket, és ezzel azt kockáztatjuk, hogy az élet egy túlnépesedett pillanat hisztérikus sorozatává válik, mindenfajta „előtt” és „után”... nélkül. Bizonyos értelemben az „itt” és „most” is veszélyben van, mert a következő pillanat olyan hirtelen beköszönt, hogy nehéz értékelni a meglévő pillanatot.” (Thomas Hylland Eriksen: A pillanat zsarnoksága)

Eriksen szórakoztató és szemléletes példákkal ecseteli a „kórtüneteket”, például, hogy a sok információ ellenére úgy tűnik, egyre kevesebbet tudunk, vagy, hogy épp az időkímélő technikai eszközök virágzása idején kezd végleg kicsúszni a kezünkből az idő. Arra a következtetésre jut, hogy a pillanat zsarnoksága végső soron a fejlődés visszaeséséhez vezet.

Mindezek ellenére egyáltalán nem áll szándékában az információs társadalom felszámolását sürgetni, inkább a káros mellékhatásokra hívja fel a figyelmet, és arra biztatja az olvasót, hogy vegye észre azokat saját mindennapjaiban is.

A humoros és öniróniától sem mentes mű arra a nagy dologra is vállalkozik, hogy elgondolkodtasson bennünket arról, mi számít igazán az életünkben, milyen hosszú távú céljaink vannak. Erre épp a kiveszőben lévő „lassú idő” adhatna lehetőséget. Könyvében többek között ennek visszaszerzésére is tartogat néhány gyakorlatias ötletet a norvég professzor. Az egyik javasolt módszer az elmélyült olvasás. Egyik ajánlása: Michael Ende Momo című műve, amelyet a jelenlegi helyzetben receptre kellene felírni az embereknek.

„Vannak a Föld forgásában ritka pillanatok (...), amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.” (Michael Ende: Momo)

Szabados Éva
Fotó: canva