Lázár Ervin: A hétfejű tündér

„És akkor bejött az ablakon egy cserkesz. A gombja gesztenye. Juli eloltotta a villanyt, hogy jobban lássa.
– Micsirkász, cserkesz? – kérdezte.
– Cserkeszek – mondta a cserkesz…”
(Mese Julinak - részlet)

Könnyedén, derűsen, bár lázasan indul a mesekötet. Úgy tűnik, csak játsszunk, „cserkeszünk”, ám Lázár Ervin kalauzolásával nem akárhová lépegetünk be… Egyenesen a Mese birodalmába, azaz a saját szívünkbe. Mert igazi varázslás részesei lehetünk, észre sem vesszük, ahogy bekerülünk a racionalitáson túli tisztább valóságba, ahol a nevetés és az életbe vágó témák kéz a kézben járnak.

„– És nekem mit hoztál?
– Mesét.
– Hol van?
– Már odaadtam.

Juli keresgélni kezdte maga körül a mesét, a cserkesz teli szájjal nevetett. Aztán Juli is elnevette magát, hiszen ez volt a mese.
– Hát azért ennek nem sok értelme volt – kritizált Juli.
– Az igaz – mondta a cserkesz –, de látszik belőle, hogy cserkeszlek.
– Én is cserkeszlek téged, cserkesz – mondta komolyan Juli.
A cserkesz mosolygott, fénylettek a gesztenyéi.
Kiment az ablakon, vitte a lázrózsákat.”
(Mese Julinak – részlet)

Lázár Ervin az első meséjét húszéves kora táján írta. Egy szegedi újságíró kérdésére, miszerint kiknek írja a meséit: felnőtteknek-e vagy gyerekeknek, azt válaszolta, hogy ezen nem szokott gondolkodni, de ezen írásai többségét gyerekek inspirálták, mert olyat látott tőlük, ami elámította, és rácsodálkozott. Például egy névre, egy látásmódra.

„A gyerek tanulja a világot, és amikor életében először lát meg valamit, azt egészen biztosan másképp észleli, mint ahogy akkor fogja látni, amikor már tudja, mi az, és a különleges dolgokat már nem veszi észre benne, mert már megszokta.”

Ebből az „újszülött” nézőpontból nézve ráláthatunk a világ és az ember visszásságaira is. De ez mégsem válik kritizálássá. Egyáltalán mindenféle konkrét véleménynyilvánítás távol áll Lázár Ervintől. Leginkább a „jobbladai homályt” szereti...

„Tanmeséket írni, nekem nem fekszik. Régen sem szerettem a tanmeséket. Leginkább a vershez áll közel a mese, ha jó. Minden szónak megvan a maga jelentése.”

Ezen a nyelven olyan komoly témákat is meg lehet érinteni, mint az elmúlás.

„Láttál már csillagos eget?
- Persze.
- Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?
- Láttam, azok a hulló csillagok.
- És mindennap több is leesik. Igaz-e? - folytatta Mikkamakka.
- Igaz... Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? - ijedt meg Babó Titti.
- Na látod - mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. - Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
- Én aztán nem.
- Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
- Bár nem egészen értem - komorodott el Babó Titti. - Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!
- De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket…”
(Nagyapa meg a csillagok - részlet)

Azt hiszem, hogy Lázár Ervin egyik titka, hogy lát. Olyasmit is, amit a legtöbb ember nem. De szerencsére, mivel író lett belőle, meg tudja mutatni nekünk a maga jóságos, mágikus módján, hogy a világ és az ember is sokkal több értéket rejt, mint ami a legtöbbször meg tud nyilvánulni.
Ha keresnénk ezeket, talán könnyebb lenne...
Az ilyen rejtelmeiért szeretjük a Bölcs Mesemondó – vagy ahogy Nagy Gáspár nevezi: „Leronthatatlan nyugalmú bátyánk” – írásait.

A mesekötet címadó darabjáról nem állhatom, hogy ne osszak meg legalább egy rövid eszmefuttatást. Mert egészen különleges. Benne rejlik az ember és a szent, férfi és nő, személyiség és Lélek kapcsolata. A háború és béke örök kérdése.

„Pácegresi meg azt mondta:
- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.
Pácegresi legyintett.
- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.
...

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm...”
(A hétfejű tündér – részlet)

Ha megértenénk – megélnénk azt, amit A hétfejű tündér a legmélyén őriz, sokkal boldogabbak lehetnénk. Ebből csak egy mozzanatot emelnék ki, amely – bár roppant távoli összekapcsolásnak tűnik, mégis – az antik görög tragédiával rokon. A hősnek itt is, ott is szembesülnie kell tudatlansága miatt elkövetett tettével és annak következményeivel. Ez a szembesülés kivétel nélkül fájdalmas, ha ennek mértéke nagyon különböző is.

Ha ez megtörténik, akkor a katarzis könny-fátyolán átviláglik az igazság, és mindent melengető fénybe von. Ezt tudják Lázár Ervin meséi, ezért jelenthető ki róluk, hogy gyógyítóak.

„Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.”  (A hétfejű tündér - részlet)

Lázár Ervinnek több olyan meséje is van, amely csillagként ragyog a magyar irodalom égboltján. Az egyik ilyen egészen bizonyosan A hétfejű tündér, amelyről többet szinte lehetetlen mondani, annyira mély emberi tapasztalatot sűrít magában gyönyörű, szimbolikus formában.

Szabados Éva

Forrás: Lázár Ervin. Válogatta: Vathy Zsuzsa és Komáromi Gabriella (Napkút Kiadó, 2015.), mek.oszk.hu, iskolakultura.hu, konyvesmagazin.hu, 

Lázár Ervin A hétfejű tündér című könyve megtalálható a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében.