Az első izlandi hóregény

Na de mégis hogyan egyeztethető össze az alcím a kötetben helyet kapott tartalommal, hogyan viszonyul a novella világtörténete a lapokon szereplő kisepikai műfaj egyedeihez? – tette fel rögtön a kérdést a beszélgetőtárs dr. Horváth Sándor Domonkos, a győri könyvtár igazgatója. Darvasi László szeret eljátsza(doz)ni a különböző novellatónusokkal, -stílekkel, rengeteg különféle elbeszélést írt már (francia, ázsiai jellegzetességeket hordozó, spanyol−latin, amerikai minimalista hangú, német prózai sajátosságú… stb.) – ezek a sokféle elbeszélések pedig tulajdonképpen összeállnak, kiadnak magukból egy novellatörténeti evolúciót, miközben eljutunk az ősemberek korától egészen a mesterséges intelligencia szférájáig. Emiatt is tartozik minden egyes íráshoz egy évszám is a kötetben.

A címadó novella, Az első izlandi hóregény kapcsán – amely írói szempontból az első regény, második regény, sokadik regény problematikáját önti történetté – mondta el azt a talán meghökkentő igazságot, hogy nem a szerző tudja a legtöbbet a saját művéről. Sok esetben a teremtett szituációk, erőterek vagy szempontok nem tudatosan kerülnek bele a műbe, ebből kifolyólag pedig „az én válaszom nem érvényesebb, mint az olvasó válasza”. Hiszen a „varázslat sokszor addig tart, amíg nincs érintettség – az érintettség nagy varázslatmegszüntető erő” képes lenni. Úgy véli, sokkal izgalmasabb nem tudni dolgokat, mint tudni: szereti, ha egy mű úgy van megírva, hogy „nyitva marad ajtó−ablak, pince, padlás és még a szomszéd ház is”. Az első izlandi hóregény is „azon a ponton olvad el”, ahol ez a rejtélyesség megszűnik.

A kötetben szereplő novellák telítve vannak szimbólumokkal, hihetetlenül sok lehetőséget nyújtva – ahogyan dr. Horváth Sándor Domonkos megjegyezte –, közülük is számos alkalommal jelennek meg állatok: macskák és macskafélék, kutyák vagy éppen lepkék. Ebből kiindulva fogalmazta meg a közönségnek Darvasi László a novella mibenlétét, amely „konstrukció, egyenlet. A novella szabály, rend, törvényszerűségekkel rendelkezik, amelynek egy pillanatában azonban ez a rend felborul. Mert minden novella mélyén ott van valami megnevezhetetlen, kimondhatatlan, ott van benne egy amolyan »nem tudod pontosan«”. Úgy véli, ha az írásban minden magyarázat a helyére kerül, az nem tesz jót a szövegnek – ő pontosan emiatt a „megmagyarázhatatlanság” miatt ír.

A kötetben helyet kapott egy-egy furcsának tűnő történetű vagy éppen groteszk novella kapcsán az olvasó könnyen hüledezhet az írói fantázia félelmetességén, holott Darvasi László – négy évtizedes tapasztalatának mentén – meggyőződése, hogy „a valóságot, a realitást nem lehet überelni, sokkal, de sokkal abszurdabb, elképzelhetetlenebb dolgok történnek meg nap mint nap a világban, mint amit mi ki tudnánk találni, el tudnánk képzelni”. Az irodalom így „mindig a világot piszkálja”.

Három novella is körüljárja Jézus életét, sorsát – dr. Horváth Sándor Domonkos általuk említette meg azt a különös szemszöget, amelyekkel Darvasi László dolgozik. Erre ő azt felelte, hogy ebben az esetben egy író számára nem a főszereplő az érdekes, akiről már úgyis tudunk mindent, hanem az, ami körülötte történik. „Olyan pozíciót, olyan nézőpontot kell találni, ami egészen új” − ilyen a kötetben például a kereszt javítása, amelyen „a megváltó iszonyatos kétségbeeséssel és a legnagyobb magány közepette kiszenvedett”. Ez sokkal érdekesebb a számára, hiszen a történetben ugyanúgy Jézusról beszélünk, de egy egészen különleges szempontból. „Ettől jó író valaki, vagy ettől próbálok író lenni.” És abban a két mondat, ahogyan az utolsó novella, egyben maga a kötet is befejeződik, benne van minden lényegi, méghozzá félelmetes meglátással − főleg úgy, hogy nem Darvasi László, hanem maga a mesterséges intelligencia fogalmazta meg: „Te nézel az olvasóra. És az olvasó még él.”

Szilvási Krisztián
Fotók: Márné Tóth Krisztina