A francia háborúk, Magyarország és a Habsburg Monarchia (1792–1815)

A korszak iránti lelkesedés kialakulását Nagy-L. István a gyerekkorába helyezi. Szerepe volt ebben a Schenk-féle katonafiguráknak éppúgy, mint a Napóleon hadvezéri teljesítményéről olvasottaknak. Tízévesen el is határozta, hogy hadtörténész lesz, és elolvas mindent a témában, amit a helyi, celldömölki könyvtár biztosítani tud. A nagy klasszikusok – Tarle, Manfred, Fekete Sándor és mások – olvasása közben rádöbbent, hogy valójában nincs egy a napóleoni háborúk történetét átfogóan összefoglaló mű. Később a korszak egyik legjelentősebb hazai kutatója, Zachar József (1944–2009) elismert magyar hadtörténész, egyetemi tanár és ezredes munkássága is nagy hatással volt rá, de még mindig úgy látta, hogy a népszerű időszaknak vannak kevéssé vizsgált területei, ezek hosszú távon is elég motivációt adtak a saját kutatásaihoz.

A korszak jellegzetességeiről szólva az egyik legérdekesebb tény talán az, hogy a Habsburgok ausztriai ágának államalakulata közel négy évszázadon keresztül meghatározta a közép-európai térség történetének alakulását, mégis egy széttagolt, nem egységes berendezkedésű államról beszélünk (nem volt állandó, egységesen elfogadott neve sem), amelyben a területeket, népeket az uralkodó személye és hadereje tartotta össze. Nagy-L. István azt mondja, hogy ezt a kissé furcsa államalakulatot nem szabad pusztán jogi szemmel vizsgálni, egy működő és akkor elfogadott rendszerről van szó, amely a korabeli Európában ráadásul nagyhatalmi státusszal bírt. A történelem azonban a Habsburgokat sem kímélte, nekik is szembe kellett néznük a francia forradalom világrengető eseményeivel. Hogy a Habsburg vezetés erre milyen válaszokat talált, újabb izgalmas kérdéseket vet fel. Érdekes például, hogy az európai nagyhatalmak közül a Habsburg Birodalom volt a legkevésbé ellenséges. Az állam, a társadalom, a hadsereg és a háborúk viszonya alapjaiban változott meg a tárgyalt időszakban. A háború a francia forradalmi államban össztársadalmi üggyé vált, a Habsburg Monarchia viszont nem esett át radikális társadalmi változásokon – ezek legfontosabb mozgatórugója a hadsereg, a társadalom és a háború viszonyrendszere lett.

A kutató rámutatott arra is, hogy a francia forradalommal kapcsolatban milyen sok tévhit él a mai napig, ebből néhányat a beszélgetésben is kiemelt. Az, hogy a forradalomból európai szinten háború lett, inkább a saját belső bajaik ventilálása okán alakult ki. A hadszervezés és fenntartás teljesen átalakult, köszönhetően annak, hogy a korábbi dinasztikus háborúkkal szemben új típus, a totális (az ellenség teljes elpusztítására törekvő) háborús forma született meg.

Az ódon birodalmaknak nem volt könnyű erre reagálni, a mozgósítást csak komoly erők árán lehetett sikerre vinni. A Habsburg Birodalomban is hosszú folyamat eredménye, amely Károly főherceg nevével kapcsolható össze. Ő volt az a katonai újító, reformer, aki bár nem volt zseniális hadvezér, de annál tehetségesebb hadseregszervező, akiben bíztak a katonák, népszerű volt, és a hadszíntereken is sikeres. A hosszú és hanyatlásoktól sem mentes reformfolyamat végén, 1814-ben a császári-királyi hadsereg létszáma meghaladta a félmillió katonát (korábban jó, ha elérte a kétszázezer főt), anélkül, hogy komolyabb társadalmi reformokat léptettek volna életbe. Minek köszönhető ez a rendkívüli eredmény? A történész szerint komoly figyelmet fordítottak a hazafias propagandára, például 1809-ben az uralkodó személyéhez kapcsolva, amely erősítette a patriotizmust, a hazához való hűség igényét. A politikai perpatvar ellenére volt egy közös érdek, amelynek következményeként a magyar rendek képesek voltak a nemzet erőtartalékait mozgósítani. Több mint százötvenezer fős hadsereget állítottak ki, soha ennyi magyar katona nem volt még fegyverben!

A magyar katonákkal kapcsolatos közkeletű toposzt – miszerint őket vezényelték az első sorokba – sem állja meg a helyét. Eleve egy „soknemzetiségű” hadseregről beszélhetünk, ahol a magyarok aránya a hadseregben 10–11%. Érdemes a számokon elgondolkodni: a 880 fős tábornoki karban 215 fő magyarországi származású, ebből 184 magyar honosságú, és több mint 100 fő nemzetiségileg is magyar. Hozzá kell tenni, hogy ebben a korszakban elég nehéz behatárolni, pontosan ki a magyar. Tehetséges katonai vezetők vannak közöttük, mint Kray Pál, Alvinczi József és mások.

Összegezve, a császári-királyi hadsereg a forradalmi és császári Franciaországnak a legnagyobb ellensége volt, a legtöbbet harcolt vele. A kutató számításokkal is alátámasztotta állítását: a francia háborúk időszaka alatt 28 nagy hadjáratban vett részt, ebből 14 vesztes, 3 döntetlen és 11 megnyert. Alapvetően elmondható, hogy ez egy győztes hadsereg volt, sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint a politikai vezetés, amely a hadisikereket nem tudta politikai eredményre váltani. A lipcsei csatát nélküle nem nyerhették volna meg. Talán ezért is került a könyv borítójára Vlagyimir Ivanovics Moskov A lipcsei csata című olajfestményének részlete. Ez a történet a világ egyik legerősebb hadseregéről beszél, amelyben a magyarok is nagyon fontos szerepet játszottak.

A francia háborúk időszaka talán a Habsburg Monarchia históriájának a legkevésbé ismert korszaka. Nagy-L. István könyve (Ludovika, 2025) az 1792 és 1815 közötti háborúk történetét mutatja be, amelyeken keresztül Magyarország és a Habsburg Monarchia egészének működését is jobban megérthetjük. A birodalom vezetési struktúrája, az uralkodó és Magyarország viszonya, a hadügyi változások mellett a francia forradalom vázlatos története, a háborúk geostratégiai szempontú eseményei is kirajzolódnak. A kötet a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér polcain is megtalálható.

SzaSzi
Fotók: Márné Tóth Krisztina