A nemzeti identitás múltja és jelene a Kárpát-medence magyarságának irodalmában

Az előadásokból egyértelműen kitűnt, hogy az anyanyelv megőrzésének milyen óriási szerepe van a nemzeti önazonosság megőrzésében. Az izgalmas és informatív előadások között azok különösen érdekesek voltak, amelyek a távolabbi magyarok vagy „rokon” népek helyzetét tárták fel, hiszen ezek helyzetére általában kevesebb figyelem esik.

A Moldvában, Románia keleti részén élő csángóföldi magyarok identitásának jelenlegi állapotáról adott nagyon hiteles és elgondolkodtató képet Iancu Laura néprajzkutató, akit talán jobban ismertünk eddig (József Attila-díjas magyar) költőként, íróként. Kutatóként a szülőföldjén élőknek, a moldvai magyaroknak a vallásosságát vizsgálja, identitásuk kérdéseivel is foglalkozik. Ezúttal A Csángóföld mai magyarsága: a néprajzkutató és az író kihívásai címmel tartott előadást.

Tényként említette, hogy Csángóföldön több nyelvjárás létezik, a nyelv szóbeliségben él, és ami igazán meglepő, hogy a magyar írásbeliség a 2000-es évekig nem is jutott el az ott élőkhöz. Adott tehát a kérdés, hogy irodalmi nyelv és írásbeliség nélkül mit tehet egy nép az identitásának megőrzéséért? A kutató az ott élők helyzetét két szerző pályáján keresztül árnyaltan mutatta meg, ami abban is segített, hogy más szemmel tekintsünk a kérdésre.

A moldvai magyarság első magyar nyelven, szabófalvi nyelvjárásban író költője, Lakatos Demeter például kezdetben románul olvasott és írt, egyszer, amikor kezébe akadt egy Petőfi kötet, „felismerte benne anyanyelvét”, megtanulta a magyar írást, hogy „igaz magyar verset” tudjon írni. Felkereste vele Dsida Jenőt a Keleti Újság szerkesztőségében, aki biztatta, hogy írjon még több „csángó” verset. Lakatos viszont nem ezt akarta, ő magyar verset akart írni. Bár ő vált az első csángó magyar költővé az 1930-as években, mégis egész pályafutása során „egy elvárást szolgálva, kétségek között alkotott”. Magyar szerzőtársaitól visszaigazolást várt, nehézségei között említi, hogy otthon kevert nyelvet beszélnek, és ennek igen szűkösek a keretei. Iancu Laura úgy véli: „Lakatos Demeterben szerintem nem valamiféle kuriózumot kell látnunk, hanem félig már munkás, félig még paraszt, költői lelkületű csángót, aki belső kényszerből a moldvai magyar nyelv ízével ír… Ezeket a verseket minél közelebb kell hoznunk a mai magyar nyelvhez és ízléshez, megőrizve csupán a tájnyelvi sajátosságokat.” Lakatos első kötetét Magyarországon csak 1986-ban adták ki, Hajdú Mihály nyelvészprofesszor (ELTE) jóvoltából, és hosszú ideig inkább nyelvészetileg volt érdekes.

A másik Gábor Felicia portréja, aki 1976-ban Lújzi-Kalagorban született. Első, Csángó vagyok című könyve ötvözi a helyi nyelvjárást és a magyar nyelvet. „A semmitmondónak tekinthető cím mögött voltaképpen egy személyes dráma és egy népcsoport kétszáz éves zűrzavarának a drámája rejlik” – fogalmazott a néprajzkutató, majd hozzátette: „A „csángó” kifejezés népnév jelentésben bő kétszáz éve jelent meg először, ez új pályára helyezte a moldvai magyarság történetét és sorsát.” Gábor Felicia sem igazán tudta megfogalmazni hovatartozását, hogy milyen nemzetiségű, mert az iskolában románul tanult, az anyjával az otthoni, lujzi-kalagori magyar nyelvjárást beszélte, és amikor Csíkszeredába került (1990-ben), akkor tudta meg, hogy „csángó vagyok.” Ezt sokáig stigmaként viselte Budapesten is, de példája jól mutatja, hogyan változhat ez idilli identitásmodellé, hogyan válhat „ünnepeltté”. A könyvvel sorstársait igyekszik biztatni. Kritikusai nem irodalmi értékként tekintenek rá, sokkal inkább társadalmi hatását, „a kisebbségi sors és identitás belső hiteles artikulálásának a jelentőségét emelték ki”, és szociográfiai hitelességét, kifogásként a nehézkes és zavaró fonetikus írást említik. Példája több kérdést vet fel: Mit értünk csángó alatt? Ha nem nyelv, akkor mit értünk alatta? Mit jelent csángónak lenni? Gábor Felicia válasza: „ha nem is tudjuk mi az, de magunkban hordozzuk”, nem nyelv, hanem inkább életérzés, hagyomány, értékrend.

Egy 2009-es nyilatkozata szerint a csángókat egyféleképpen lehetett volna megmenteni: csángó ábécé létrehozásával, csángó történelem írásával, vagyis a csángó entitás teljes értékű tudományos és politikai megfogalmazásával. Csakhogy a 20. századi asszimilációs folyamatok eltérő foka következtében 20−30 nyelvjárás létezik, ennyi ábécé megalkotására volna szükség. Iancu Laura felteszi a kérdést: Az asszimiláció végórájában, a percről percre zsugorodó magyar nyelvjárások megmaradása szempontjából a harminc dialektus kanonizálására és alfabetizálására van szükség, vagy a történelmi mintákat követve a magyar írásbeliség egységes elterjesztésére? A hangsúlyt az írásbeliségre és a helyi dialektusok ötvözésére teszi. Juhász Dezső nyelvészt idézi, aki szerint a magasabb nemzeti normák megszületése nem jelenti a helyi normák automatikus megszűnését, azok alacsonyabbrendűségét, ugyanakkor a nyelvjárási jelenségek sem veszélyeztetik a nemzeti nyelvet.

A néprajzkutató hozzátette: „Csángóul írni nem ugyanaz, mint székelyül vagy palócul írni.” Ők rendelkeznek a magyar nyelvi és irodalmi műveltséggel, a csángó viszont csak a szóbeliséggel létező nyelvjárást használhatja, „ezt nem a magyar grammatika, stilisztika, fonetika szabályai szerint, hanem saját képességei és céljai szerint foglalja írásba, voltaképpen egy új nyelvi kódot hoz létre. Ez az alapja annak, amit csángó irodalomnak nevezünk, de ezt nem a közösség és nem a tudomány hozza létre, hanem a szerző, így helyesebb szerzői stílusról beszélni, mint csángó irodalomról. Nem mondhatjuk el egyetlen szerzőről sem, hogy ún. csángó nyelvjárásban ír, annak ellenére sem, hogy a sokféle nyelvjárásnak vannak közös jellemzői.” Az sem mellékes, hogy a csángó szerzők magyar olvasóknak írnak, moldvai olvasóik tulajdonképpen nincsenek is.

Pusztay János nyelvész, egyetemi tanár, az uráli nyelvek és népek kutatója, műfordító (2020-ban javaslatára nyilvánították december 1-jét a magyar nyelvjárások napjává), aki több tanulmányban foglalkozott az uráli és paleoszibériai nyelvek kapcsolataival. Ezúttal A nemzeti irodalom mint az anyanyelv és a nemzeti lét alapfeltétele címet adta előadásának, amely a kettő elválaszthatatlanságát sugallja. A professzor a konferencia témája szempontjából kevéssé ismert népekkel foglalkozik, az észtek, finnek, lettek és oroszországi finnugor népek nyelvének, irodalmának és nemzeti tudatának kapcsolata képezte előadása tárgyát.

Nyelv és identitás összefüggését példázza: korunk globalizációs folyamataiban, ha egy nép lecseréli lokális, regionális nyelvét össznemzetire vagy világnyelvre, ott felgyorsul az asszimiláció. Szerencsére az is megfigyelhető, hogy a globális folyamotokkal szemben a lokális öntudat újra erőre kap. A nemzetté válás, az önálló államiság megteremtésével, a 19. század eseménye, de vannak népek, ahol ez a 20. századra tolódott át, és olyanok is, mint az oroszországi kis finnugor népek, ahol ezt a stádiumot soha nem élték át. A nemzeti identitásnak sok hordozója lehet, általánosnak tekinthető az a nézet, hogy a legfőbbek a nyelv, a vallás, a történelmi hagyományok, de lehet az a nemzeti eposz is. Tipikus példája ennek a Kalevala, amely magyarul öt teljes fordításban olvasható.

A nemzet kialakulásának hosszadalmas folyamatában az irodalom sok nép esetében játszott fontos szerepet. Anakronisztikus jelenségként említhető a finn példa: az eposz mint műfaj a 19. században már idejétmúltnak tekinthető, mégis a finn öntudatra ébredés, identitás kovásza lett, amely végül a finn függetlenséghez vezetett. Egy másik sajátosság az egyetlen egy ember szerepe: Elias Lönnrot finn orvos, néprajzkutató, botanikus és filológus, akinek több népdalgyűjtő segítségével, 1828–1849 között sikerült olyan mennyiségű értékes anyagot gyűjtenie, amelyből megszerkesztette a Kalevalát. Egyúttal megalkotta a tudományág szakszókincsét is, összeállította a finn nyelv leggazdagabb szótárát. Amikor a Svéd Királyság északi részén élő finnek az Orosz Birodalom részévé váltak, új öntudatra ébredtek: „Svédek nem vagyunk, oroszokká válni nem akarunk, legyünk hát finnek!” Irodalmi kör, újság alakult, majd értelmiségiekből álló társaság, a Lauantai Seura (Szombat Társaság) az 1830-as években. A nemzeti kultúra előretörését célzó kulcsfigurák, Johan Ludvig Runeberg, Elias Lönnrot és Johann Vilhem Snellman megalapították a finn nyelvű irodalom és kultúra ápolását támogató Finn Irodalmi Társaságot (ez adta ki a Kalevalát). A három nagy szellem konspirációja páratlan jelentőségű volt. Runeberg lírai költeményei, balladái (fordítása lett a finn himnusz szövege), Snellman a nemzeti öntudat filozófiai alapjai teremtette meg a nemzeti irodalomról vallott felfogásával.

Az eposz sajátos láncreakciót váltott ki: a finn eposz hatására született meg az észt eposz gondolata (Kalevipoeg), amely példaképévé vált a lett eposznak. Észtországban hosszú ideig két irodalmi nyelv volt. 1838-ban megalakult az Észt Tudós Társaság, amelyben egy német orvos, Georg Julius von Schultz-Bertram javaslatára született meg az észt eposz (1857-től füzetekben jelent meg). Ez a nemzeti ébredés időszaka, amelynek betetőzése az 1869-es dalosünnep, ahol bemutatták az eposzt: „nemzetté énekeltük magunkat”. (A lakosság ötöde, kétszázezer ember vett részt az ünnepen.) A lett nemzeti eposzt Andrejs Pumpurs alkotta a 19. században. A Medveölő (Lāčplēsis) a lett mitológiából táplálkozik, és a nép szabadságküzdelmét állítja a középpontba, nagy hatással volt a nép szabadságküzdelmeiben, rendkívüli módon járult hozzá a nemzeti irodalom fejlődéséhez. A pravoszláv hitű szetu nyelvjárásban is született egy eposz Peko címmel. Anne Wabarna írástudatlan népi énekesnő diktálta le hat hét alatt, a kézirat több mint tízezer sort tartalmazott. A Pëkóról szóló mű szetu nyelvű eredetije 1995-ben jelent meg először (magyarra Pusztay János fordította).

Az oroszországi őshonos népek nyelvének és kultúrájának történetében volt két-három évtized, amikor kedvező hatásra (anyanyelvi iskolák, újság stb.) fejlődés indult meg, de az 1930-as évektől kedvezőtlen események (értelmiség likvidálása stb.) derékba törték ezt. Erőteljes oroszosítás (nyelvileg: cirill betűk, oroszos mondatrend stb.) kezdődött, viszont az anyanyelvi iskolarendszer, sajtó és szépirodalom kiadása is megmaradt. Jelenleg az anyanyelv csupán fakultatív az iskolában, ez hatalmas kárt okoz, gyengül a nemzeti tudat. A saját kultúrához való viszony inkább csak szavakban nyilvánul meg. Tetézi a problémát, erősíti a nyelvi szétdaraboltságot az a szakmai vita, amely arról szól, hogy hány irodalmi nyelve legyen egy népnek.

A finn Kalevala hatására az oroszországi finnugor népeknél is egyre-másra születtek eposzok a 20. században (sőt a 21.-ben is), általában az idegen megszállók elleni harc témájával (Plotnyikov: Jangal-maa). Azt nem tudni, hogy volt-e ezeknek a Kalevalához fogható hatása. Szépirodalmuk a 20. század első harmadában szökkent szárba, nyelvfejlődést (pl. számos új szó) hozott, de sok kiadási, terjesztési nehézségbe ütközött a hatalmas területek miatt (az őshonos népek vidéken élnek). A professzor zárásként feltette a kérdést: Hozzájárulhat-e az irodalom az identitás fejlődéséhez? A válasza határozott igen, de csak akkor, ha az irodalom művelésének biztosítva vannak a politikai és szakmai feltételei, ha van rá igény, nem olvadnak bele a nagy egészbe, és ha megmarad, fejlődik a nyelv.

Jánosi Zoltán József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, szerkesztő, az egész konferencia levezetője Egy rádiós folyóirat Kelet-Magyarországon – identitásvédő ellenzéki fórum a Kádár-kori diktatúrában címmel a Nyíregyházához köthető Hangsúly születéséről, tevékenységérő és a csehszlovákiai, a kárpátaljai és romániai magyarságra gyakorolt kisugárzásáról beszélt a hallgatóságnak. A témát onnan indította, hogy Szabolcs−Szatmár−Bereg megyét mennyire elmaradottnak tartották a tárgyalt időszakban. „Magyarország Szicíliája” vagy a „sötét” jelző és a hozzá kapcsolódó műveletlenség gondolata általános volt. Olyan botrányok tették „híressé”, mint Végh Antal 1968-ban Valóságban megjelentetett szociográfiája Penészlekről, az ottani elmaradottságról, amely nyomán amatőr dokumentumfilm is készült. (Az alkotók, Gulyás Gyula és Gulyás János 1977-ben visszatérnek a faluba, hogy kiderítsék, változott-e bármi is az elmúlt évtizedben.) Ez a valóság egyik oldala, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy ott a magyar himnusz hazája is, ez a magyar felvilágosodás atyja, Bessenyei György szülőföldje, Petőfi Sándor verseinek tíz százalékát ezen a vidéken írta, és emlegethetnénk Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Váci Mihály nevét, valamint az újabbakét, akik jó hírét vitték ennek a földnek.

Ennek a megyének nagyon sokáig nem volt irodalmi lapja. A kommunista éra alighanem legkülönösebb irodalmi folyóirata a Hangsúly volt, amelyet „papír helyett a szél frekvenciájára” nyomtattak. A nyíregyházi rádió adott fórumot adásainak, Antall István („Pityke”) rádiós szerkesztő, Nagy András László színházi rendező és Ratkó József költő indították útnak. Három évig létezett, 1983–1987 között, mégis nagyon jelentős volt. Az indulásról is sokat lehet tudni. Egy irodalmi lap alapítása „évtizedes gond” volt, de nyomtatott helyett kézenfekvőbbnek tűnt egy rendszeresen jelentkező rádióműsor indítása, amely azonnal egy pezsgő szellemi atmoszférát teremtett, „oszlatója volt a közmondásos sötétségnek”. Havi 40 perces szerkesztett műsorban az irodalmi anyagon kívül zenei, képzőművészeti témákat is felkarolt. Saját megyén, Magyarország legkeletibb részén kívül Kelet-Szlovákia, Erdély és Partium szolgálatát vállalta fel. Egyes adásait a Kossuth és Petőfi Rádió is közvetítette. 16 közönség előtti felvétel jelentett hatalmas kulturális eseményt Nyíregyházán, ezenkívül hat különkiadás is megjelent. A hangos folyóirat nemcsak a diktatúrában nem kedvelt alkotókat, a kikerült társadalmi és irodalmi kérdéseket szólította meg, hanem egyéb művészeti ágaknak a jeleseit is gyakran szerepeltette. Az első pillanattól felkarolta az irodalmi állóvizet, sőt a határon túliakat is, beleértve jóval távolabbiakat (Párizs) levelezés vagy személyes kapcsolatok révén. Ápolta a kapcsolatokat, pártfogolta a fiatalokat, éreztette a magyar értelmiség felelősségét a kultúra továbbvitelében. Élvonalbeli alkotók éppúgy szerepeltek, mint a tájhazából indult kortársak vagy nevesebb külső, színházi előadók és szakemberek is. Például Dinnyés József, aki harmincegy megzenésített versét énekelte bele a mikrofonba. A szép időszaknak Ratkó József tragédiája, betegsége, majd halála vetett véget. Folytatásként született a rendszerváltás után A vörös postakocsi. A Hangsúly breviáriuma és repertóriuma máig kiadatlan, teljes hangdokumentuma a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtalálható.

A Nemzettudat és irodalmi érték a Kárpát-medence magyar nyelvű kultúráiban című konferenciasorozat előadásairól szóló tudósításokat négy részben közöltük. A korábbi részek összefoglalója ITT, ITT és ITT olvasható.

SzaSzi
Fotók: Szilvási Krisztián