''Nyelvében él a nemzet'' – A határokon átívelő irodalmi eszmecsere második napja Győrben

A rendezvénysorozat második etapja a Kárpát-medence magyar irodalmának nemzeti identitását vizsgálta. Az első napon, 2026. május 13-án délelőtt és délután 10 előadást hallhattunk, hazai és határon túli irodalmi folyóiratokat, valamint hozzájuk kapcsolódó alkotókat ismerhettünk meg, akik valamilyen formában mind zászlójukra tűzték a magyar nyelv megőrzését, a magyar kulturális örökség ápolását és a közösségek összetartását. A gazdag szellemiségű panorámakép a második napon ért körbe.

Az Úr szolgálatának iskolájában – A bencések civilizációs tevékenysége

Elsőként Somorjai Ádám OSB tartott előadást, akiről Jánosi Zoltán bevezetőjéből megtudhattuk, hogy a Pápai Államtitkárság munkatársa (1997−2016) és a Szenttéavatási Kongregáció konzultora volt (1997−2012). Nem utolsósorban pedig Mindszenty bíboros szenttéavatásának relátora (2000−2007).

Részletes betekintést nyújtott a bencés intézmények, legfőképpen a magyarországi és határon túli iskolák sorsáról, valamint azokról a kiadványokról, amelyek a mélyebb elmerülés lehetőségét nyújtják a témában. Például Philibert Schmitz OSB A bencések civilizációs tevékenysége című háromkötetes művéről, amely a kezdetektől egészen a XX. századig mutatja be a bencések gazdasági, szellemi és művészeti munkásságát, amely az egész európai kultúrára és társadalomra is hatással volt.

A nemzeti megmaradás stratégiái Kárpátalja magyar irodalmában

Kárpátalja képviseletében Vári Fábián László Kossuth- és József Attila-díjas kárpátaljai magyar költő, 2022-ben a XXI. Győri Könyvszalon Alkotói Díjasa, sajnos egészségi állapota miatt nem tudott részt venni a konferencián. Előre megírt előadását Jánosi Zoltán József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, szerkesztő, az egész konferencia levezetője olvasta fel.

Előtte azonban néhány mondattal a hallgatóság képzelete elé idézte, milyen körülmények között is kényszerültek őrizni magyar identitásukat a kárpátaljai írók, köztük Vári Fábián László és Dubka György (akivel a konferencia első napján találkozhattunk). A történelmi helyzet valóban komoly küzdelmekre kényszerítette a Jánosi által „polgárjogi harcosoknak” nevezett alkotókat.

A nemzeti megmaradás stratégiái Kárpátalja magyar irodalmában című előadás szólott a szellemi előzménynek tekinthető, századokat átívelő írónemzedékekről, Bornemissza Pétertől Gyöngyösi Istvánon és Tamás Mihályon át Sáfáry Lászlóig. Írásában Vári Fábián László leszögezte, hogy az egykori Észak-Felvidék, a mai Kárpátalja sokat szenvedett lakói számára a történelmi és szellemi hagyományok, valamint az anyanyelv megőrzése és a vallási kötődés mindig is a nemzettudat erősítését szolgálta. Aki a kultúra szószólójaként nem erre törekedett, azaz nem a nemzeti problémák álltak alkotásai fókuszában, az hamar el is veszítette a közösség bizalmát.

Megismerhettük a „pártos irodalom” fogalmát, amellyel a hatalom igyekezett aláásni a nemzeti identitásra irányuló erőfeszítéseket. Harcukat Kovács Vilmos (1927−1977), a kárpátaljai magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb képviselőjének soraival összegezte Jánosi Zoltán, ezzel idézve Dubka György előző napi zárszavát is:

„Uram, marad itt még néhány bolond,
s ha most felemelsz, mindőjük nevét
füledbe mondom.
Oszd fel közöttük poklunknak felét.
Homlokuk jeles, nyakukban kolomp.
S vigyázzunk rájuk ott a porondon.”

(Kovács Vilmos: Testamentum – részlet)

Az előadás Kovács Vilmos Verecke című versét is elénk idézte, amely mára a kárpátaljai magyarság nemzettudatának egyik „megtartó varázsszövegévé” vált:

„Ez hát a hon… Ez irdatlan
hegyek közé szorult katlan.
S az út… Kígyó vedlett bőre.
Hány népet vitt temetőre.
S hozott engem, ezer éve,
Árpád török szava, vére
bélyegével homlokomon…
Szerzett ellen, vesztett rokon
átka hull rám, mint a rontás.
Perli-e még ezt a hont más?”

(Kovács Vilmos: Verecke – részlet)

A felvidéki magyarság identitásának őrei a Trianon utáni irodalomban

Tóth László költő, szerkesztő volt a következő előadó, aki a felvidéki magyarság sokrétű kulturális tevékenységéről mesélt. Láttatva a Trianon utáni szétszabdaltság kényszerpályáját – Szerb Antal szavaival – arról beszélt, hogy tulajdonképpen több magyar irodalom fejlődött ki.

Felvidéken az egyik nehézség, amivel meg kellett küzdeniük, hogy nem voltak olyan már meglévő komoly irodalmi központok, mint Erdélyben. Addig vidékinek számító lapok emelődtek országos szerepbe. Az 1930-as évek végén a gróf Esterházy János által Prágában alapított Magyar Hírlap tudott olyan médiummá válni, amely kijelölte az igazodási pontokat az újraformálódó felvidéki magyar irodalomnak, és nagyon fontos identitásmegőrző szerepet töltött be.

Súlyos traumát jelentettek a Beneš-dekrétumok, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Ezzel a felvidéki magyarságot megfosztották kulturális és gazdasági erejétől, és egy légüres térbe lökték. Sokakat ki is telepítettek, alig maradtak helyi magyar írók.

Az újraszerveződés és érdekképviselet egyik központjává a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség vált. A magyarság sorsának valamelyest jobbra fordulását mutatta a növekvő lélekszám. Műkedvelő mozgalmak indultak. Újraindult a könyvkiadás, a színházi élet. Tóth László kiemelte az Irodalmi Szemlét, amely minőségi és szakmai garanciát is jelent a felvidéki magyar irodalom számára.

Szlovákia önállósodása után újabb változások jöttek, amely hatással volt a szlovákiai magyarság kultúrájára is. Az újabb irodalmi nemzedékek már egy nagyobb nyitottság szellemében kezdhetik meg a pályájukat, ami egyrészt nagyon jó, másrészt felveti a súlyos sorskérdések időszerűségének kérdését. De ez a gondolatkör már messzire vezetett volna, így Tóth László egy további beszélgetésre szóló szíves invitálással zárta előadását.

Tóth László 1975−1981 között az Irodalmi Szemle újságírója, szerkesztője volt. 1983 és 1985 között a komáromi Magyar Területi Színház dramaturgja. 1986-ban visszatért Magyarországra. 1992−1993 között a Széphalom Könyvműhely kiadóvezetője, 2002–2004 között a Kalligram Könyvkiadó budapesti irodavezetője. 2005-től újból Szlovákiában él. 2011-től a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztője.

Nyelvőrségben a Székelyföldön – Az anyanyelv erőinek tudatosítása a szaknyelvi munkákban és az irodalomban

Sántha Attila költő, újságíró 2018 júliusa óta az Erdélyi Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője. Humorral átszőtt előadásának fókuszában a székely nyelvjárás állt, mint megőrzendő érték. A Bühnagy székely szótár szerzője szerint a székely nyelvjárás egy nagyon is élő, a jelenkor kihívásaira válaszokat adni képes, értékes rendszer, amit ugyanúgy fontos lenne átörökíteni, mint az egyes tájegységek táncait. Sajnos a nagyvárosokból már erősen kikopott a székely beszéd, és a tantervbe is csak 10−15 éve került bele, hogy a nyelvjárás igenis értéket képvisel. Ráadásul a pedagógusok régi berögződéseit sem könnyű megváltoztatni, hiszen nagyon hosszú időn keresztül a nyírbálás volt a cél.

Pedig régen még voltak közösségek, ahonnan kinézték azt az embert, aki elfelejtett székelyül, s azt mondták rá: − Na, ez is kitörte a nyelvit… A gyakran mókás fordulatokat és csavaros észjárást tükröző székely dialektus népszerűsítésében komoly szerepe van Berecz Andrásnak, a kiváló mesemondó, népdalénekesnek, aki szerencsére Győrben is visszatérő vendég.

Sántha Attila reménynek nevezte a székely influenszerek, például Mr Originality/Csabika megjelenését is. „Az irodalom nem fogja megváltani a világot, de az influenszerek igen” – ironikus mondat furcsa világunkról, amelyben a kreativitásnak mindenképpen fontos szerepe van az értékmentésben.

Szabados Éva
Fotók: Szilvási Krisztián