A Bezerédj-kastélyban megnyílt a Galgóczi Erzsébet emlékszoba

Galgóczi Erzsébet Kossuth-díjas írónő, forgatókönyvíró, országgyűlési képviselő 1930. augusztus 27-én született Ménfőn (ma Győr-Ménfőcsanak). Egy nyolcgyermekes parasztcsalád, Galgóczi József és Kelemen Katalin hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot. Az édesapa parasztember létére szenvedélyes olvasó és lenyűgöző elbeszélő volt, példája nyomán minden gyermeke örökölte a könyvek szeretetét. Az írónő 1941 és 1945 között a Római Katolikus Polgári Iskola tanulója volt Győrben, majd a Győri Tanítóképző növendéke 1949-ig. Ezt követően beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára, de hat hét után abbahagyta tanulmányait, és elhelyezkedett a Magyar Vagon- és Gépgyárban mint átképzős esztergályos.

Ekkor határozta el, hogy író lesz, szabadidejében a Lloyd műszaki könyvtárába járt írni. „Életünk a legboldogabb nékünk” című novellája első helyezést ért el a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége pályázatán. 1950-ben újságíró gyakornok lett Budapesten, majd beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1955-ben végzett dramaturgia szakon. Itt végre azzal foglalkozhatott, ami valójában érdekelte: az irodalommal, filmmel és a színházzal.

Galgóczi Erzsébet már gyerekként verseket írt, első novelláskötete 23 éves korában, 1953-ban jelent meg. Dolgozott újságíróként a Magyar Ifjúság és a Művelt Nép című folyóiratoknál, 1957-től pedig szabadfoglalkozású író lett.

Ahhoz a tragikus sorsú nemzedékhez tartozott, amelynek iskolás éveire a II. világháború, ifjúkorára az 1950-es évek kegyetlen történései vetették súlyos árnyékukat. Az 1945 utáni történelmi változások idején a parasztsors krónikása lett − írói, riporteri működésének egy része a paraszti sorsot mutatja be. Novelláiban, regényeiben és szociográfiai tanulmányaiban úgy írt, hogy az olvasó mindig érezhette az együttérzést és a tanítást. Kivételes empátiával tudta érzékletessé tenni a méltatlanul megalázottak, kiszolgáltatottak helyzetét. Írásait nem mindig fogadták jó szívvel. A totális diktatúra embertelenségében is mindennél jobban érdekelte az igazság, szembement a hatalommal, melynek következtében meghurcolták a szerzőt.

Saját bőrén tapasztalta, hogy a paraszti sors milyen kegyetlen – harcolt tehát ellene: rengeteg tanulás révén kiemelkedett alacsonyrendű osztályából. Az iskolában a legokosabb diák volt, tanára sokáig győzködte a szüleit, hogy lányukat taníttassák tovább. Az édesapja nehezen bár, de beleegyezett ebbe, cserébe a lánynak falusi szokás szerint le kellett mondania örökségéről, a földről. Az írónőnek sokat jelentett a családi birtok, mégis habozás nélkül átengedte a rá eső részt, csak hogy tovább művelhesse magát.

Munkásságáért 1962-ben József Attila-díjjal tüntették ki, amellyel az évek során még kétszer megjutalmazták, 1969-ben és 1976-ban. 1970-ben SZOT-díjat vehetett át, 1978-ban pedig Kossuth-díjat, melyre a legbüszkébben tekintett. 1951-től haláláig tagja volt a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának.

1989. május 18-án hazalátogatott Budapestről Ménfőcsanakra. Két nappal később, 20-án váratlanul rosszul lett, és szívinfarktusban meghalt a szülői házban. Május 30-án helyzeték örök nyugalomra a ménfőcsanaki temetőben. Emlékét nemcsak szülőföldje, de az egész magyar irodalom is őrzi.

Az emlékszoba Galgóczi Erzsébet hagyatékából létesült: az örökösök felajánlották a regényíró bútorainak, könyvtárának és emléktárgyainak egyes darabjait, ezáltal a látogatók megismerhetik azt a környezetet, amelyben a szerző élt és alkotott. A tágas, boltíves terem egyik felében a dolgozószobája található: a könyvespolcokkal körülölelt íróasztal az írógéppel, és más kedves, személyes tárgyak, mintha az írónő bármikor betoppanhatna a szobába.

A másik oldalon a parasztszobát lehet megtekinteni, mely egyéni ízléssel összeállított, különféle 18−19. századból eredő néprajzi tárgyak gyűjteményét rejti. Kiállították faragott, népies bútorait, mángorlókat, kulacsokat, cserépedényeket, székeket. A szoba legkorábbi és egyben legszebb darabja egy reneszánsz stílusú menyasszony- vagy utazóláda. A két részt középen egy tárlóvá alakított paraván választja el, ebben sorakoznak a termékeny évek eredményei: kéziratok, kitüntetések, az írónő számára fontos dísz- és emléktárgyak, a megjelent kötetek és az idegen nyelvre lefordított művei.

Az emlékszobában megtekinthető továbbá egy olajportré Galgóczi Erzsébetről, amit 1974-ben Szilvásy Margit festett, és egy márvány fejportré is, melyet Csoma Katalin készített 1989-ben. Az állandó kiállítás forgatókönyvét, a feliratok szövegét Pomogáts Béla irodalomtörténész írta.

Az emlékszoba felavatásáról többek között a Kisalföld 1991. május 18-i számában olvashatunk.

A folyóirat a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti Gyűjteményéből származik, a Kisalföld 1991. május 18-i lapszáma megtekinthető a győri könyvtárban.

Légrádi Szilvia

Felhasznált irodalom:
Galgóczi Erzsébet emlékkönyv/Galgóczi Erzsébet; közrem. Galgóczi Károlyné; összeáll., vál. Vasy Géza
Berkes Erzsébet: Galgóczi Erzsébet
Galgóczi Károlyné: Ménfőcsanak: Galgóczi Erzsébet emlékszoba
Kisalföld, 1991. május 18. p. 1., 9.

A fotók Galgóczi Károlyné gyűjteményéből származnak.