Beszélni nehéz?

Ildikóval a Kisfaludy Károly Könyvtár egy csendes szegletében ültünk le beszélgetni. Ha nem tudnám róla, akkor is rögtön látszik, hogy a könyvek között remekül érzi magát.

A laudációban „fél évszázad alatt végzett tevékenységről” beszélnek. Mit szólsz ehhez? 

Ha azt vesszük, hogy a Szép magyar beszéd verseny 60 éve indult, s én is épp 60 éve lettem elkötelezett művelője a szép magyar beszédnek, amikor a Révaiban első osztályos koromban (a mostani kilencediknek felel meg) elindítottak ezen a versenyen, akkor van az egy kicsit több is.

Versmondó, diákszínpados, később tanár, tehetséggondozó, zsűritag, rádióbemondó–hírszerkesztő. „A városi központi ünnepségek, bemutatók, fesztiválok résztvevője szervezőként, rendezőként, felkészítőként” – ezt mind a laudációban írják rólad. Hozzátenném, hogy konferanszié vagy a mai napig a Győri Könyvszalonon. Ezek csak a legfőbb tevékenységeid. Sikeresnek tartod magad?

Nem tudom. Szeretem, amit csinálok... Volt már velem interjú, az unokahúgom most kereste elő. A Kisalföldben jelent meg 1999-ben, annak kapcsán, hogy a Gárdonyi-iskola néhány tanulójával az Egyesült Államokban, a Tennessee állambeli Knoxville-ben másodszor képviseltük Magyarországot az Odyssey of the Mind (Az elme Odüsszeiája) versenyen.

Nagyon szerényen azt nyilatkoztad, hogy „magam is élveztem a játékot”...

Igen, nagyon szerettem ezt csinálni.

Elégedett vagy?

Viccesen azt szoktam mondani, hogy akkor lennék elégedett, ha miniszter lennék, mert akkor három könyvet tetetnék a diákok asztalára, a helyesírási szabályzatot, a szólások könyvét és a Petőfi összest.

Mesélj arról, hogyan érintett a kitüntetés!

Azt tudtam, hogy fölterjesztettek, de az országos elnökség elbírálása, végső döntése még váratott magára. Aztán egy nap, amikor kinyitottam a postaládát, és olvastam, hogy díjat kapok, nagyon boldog voltam, el is sírtam magam. Mindenki nagyon örült a családban. De az is eszembe jutott, hogy ez mekkora felelősség, és soha nem lehet abbahagyni... Később végignéztem a Kazinczy-díjasok névsorát... Hát most már én is felkerülök oda...

Versmondóként kezdted a szép magyar beszéd „hirdetését”?

Igen, a Radnótiban voltam kisdiák, a tanító néni is felfedezett, versenyeken indultam, aztán később gimnazistaként tűntem ki már rögtön az első évfolyamon. Egy Ady-kötetet kaptam jutalmul, amit 14 évesen végigolvastam. Rengeteget szerepeltem például a Kisfaludy Napokon, ahol később, már szakmabeliként zsűriztem. Most, hogy díjat kaptam, sokat azt gondolják, hogy szép kiejtési versenyen indultam, pedig én versmondó voltam, később is, amikor már tanítottam. Az országos televízióban is szerepeltem az Ady-évforduló kapcsán. Ez óriási dolog volt akkor, a kis diákjaim, elsősök, másodikasok megnéztek engem a tévében. Adyt P. Nagy Gabival együtt ketten nyertük. Később Popper Ferenc, aki Z. Szabó László és Perédi László után vette át a Győri Ifjúsági Irodalmi Színpad vezetését, terjesztett fel Magiszter Versmondó díjra. 1973-ban Radnóti-díjjal is elismertek.

Mit jelent számodra a vers?

Fontos, több leszek tőle, megnyugtat, átsegít dolgokon, továbblendít. A vers végigkísérte az életemet. Sokat olvasom, és a Tündérsíp együttessel, majd a Barangoló Művészeti Egyesülettel, Kulcsár Béla és Nagy Anikó zenészpárossal sokat jártuk a vidéket, óvodákban, iskolákban léptünk fel. A Barangolóval a győri könyvtár szervezésében falunapokon, nyugdíjas klubokban is szerepeltünk. A vers fontos. Dragomán György nagyon szépen megírja (itt olvasható), hogy miért. Érdemes elolvasni!
A költők mindig jobban meg tudják fogalmazni, hogy mi van ott belül. Ebből lehet erőt meríteni. Weöres Sándor verse (Vázlat az új líráról) jut még eszembe:

„A jó vers élőlény, akár az alma,
ha ránézek, csillogva visszanéz,
mást mond az éhesnek s a jóllakottnak
és más a fán, a tálon és a szájban,
végső tartalma, vagy formája nincs is,
csak él és éltet.”

Látod, ezt is jobban el tudja mondani a vers?!

Megfordult a fejedben, hogy esetleg nem tanár, hanem mondjuk színész leszel?

Igen. Sőt, abból az évfolyamból, amelybe jártam, az irodalmi színpadosok, Z. Szabó tanár úr tanítványai közül nyolcan – többek között Horváth Ibolya, Milviusz Andrea, Felföldi László is – jelentkeztünk a színművészetire. Kiestem a rostán. Három év múlva, amikor a tanítóképzőben végeztem, újra megpróbáltam, de nem sikerült. Voltak nálam tehetségesebbek.

A 99-es interjúban azt kérdezték tőled, hogy ez nagy csalódás volt-e számodra. Emlékszel, mit válaszoltál?

Nem bántam, mert a versek megmaradtak nekem. Most is így gondolom.

Lett helyette egy mozgalmas, történésekben gazdag tanári pálya, amelyhez később még nyelv- és beszédfejlesztési szakot is végeztél a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán. Mindvégig fontos volt számodra a tehetséggondozás?

Igen, ez folyamatos, mondhatnám mindennapi kenyerem volt, a kulturált nyelvhasználat a hétköznapokban is fontos. Egyrészt számomra tanárként, hogy példát mutassak, de igyekeztem a tanítványaimnak is átadni az ismereteket és az erre való érzékenységet. Jó néhány tanítványom követte példámat, magyartanárok lettek. A környezetem ma is elfogadja, ha javítok valamiféle hibát. Az embernek megüti a fülét a helytelen nyelvhasználat, a rossz hangsúlyozás, ha például a televíziót figyelem.
Ez felelősség. Én komolyan vettem Kodály Zoltán 1938-ban közzétett felhívását: „Vessünk gátat kiejtésünk romlásának” című írása a magyar beszédkultúra ápolására, a hanyag kiejtés elleni küzdelemre hív fel. Azt is mondja, hogy „A magyart is tanulni kell, még a született magyarnak is. Ha nem csiszolja, újítja folyamatosan, berozsdásodik.” Az Édes anyanyelvünkben, az egyik kedvenc kötetemben szereplő Nagy László gondolata is kapcsolható ide: „Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig.” Érdemes végiggondolni, mert ezek ma is igaz megállapítások.
Kevés gyerek fogékony erre, ezért nekünk kell megtanítani ezt. Szépen, érthetően fogalmazni rendkívül fontos, hiszen a gondolataink, érzelmeink kifejezője a nyelv, de ezt is tanulni kell! A szép magyar beszéd egy életre szóló elköteleződés számomra, nem lehet abbahagyni. A tanítást az én gyerekkori iskolámban, a Radnótiban kezdtem, ott hat évig dolgoztam, aztán a Gárdonyiban több mint harminc évig.

Iskolai műsorok, versenyek, diákszínpad, felkészítés, később zsűrizés. Hogyan lettél Győr egyik „hangja”?

Akkor még körzeti stúdiók is működtek, a Magyar Rádiónak Győrben is volt körzeti stúdiója. Rengetegen jelentkeztünk bemondónak. Több válogató forduló után nekem Budapestre is fel kellett mennem felolvasni. A bizottság végül kimondta az ítéletet: megfelel. Blattol. Ez azt jelentette, hogy azonnal tudtam idegen szöveget is olvasni. Kerczó Istvánnal, akit kitűnő orgánumú és gyönyörűen beszélő anyakönyvvezetőként is ismernek, kettőnket választottak be, több évtizedig dolgoztunk ott, később a BMC rádióban hírszerkesztő–bemondók voltunk.

Mindezt a tanítás mellett hogyan tudtad csinálni?

Családi összefogással csináltam, mert egyedül neveltem a lányomat.

Nyugdíjba vonulás után is nagyon aktív maradtál. Mi mindent csinálsz?

A zsűrizés például megmaradt. A Kazinczy versenyeken veszek részt az elbírálásban, próbálom segíteni a kollégákat a tapasztalataimmal, mert az az igazság, hogy a szép magyaros kiejtésre valahogy kevesebb figyelem jut. Rendszeres a ménfőcsanaki iskolában tartott mesemondó versenyen való részvételem, ahol Ihász Ancsával szoktunk zsűrizni. Van egy-két tanítványom otthonra is, talán ki sem bírnám tanítás nélkül. Az a tapasztalatom, hogy a szép kiejtésre nem lehet elég időt fordítani, sokszor azzal kezdjük, hogy artikulálunk kicsit, mert nem értem, amit a gyerek mond. Alkalmilag is szerepelek rendezvényeken.

Szoktál unatkozni?

Hát látod, hogy nem! Sokat olvasok, járok könyvtárba, gyűjtöm a könyveket, rendezgetem, mert rengeteg van. Nem tudok könyvtől megszabadulni. Nagyon nehéz tud lenni a könyv, különösen, ha meg kell válni tőle. Ha tudom, hogy jó helyre megy, akkor esetleg megválok tőle.

A Győri Könyvszalonon újra találkozhatunk veled a Pódiumszínpadnál?

Ó, a kezdetektől ott voltam, ez is már negyedszázada! Szeretnék ott lenni, mert könyvek között érzem jól magam.

Zárásként játsszuk azt, hogy mondok egy szót, és te azonnal reagálsz rá, azt, ami eszedbe jut!

Tehetség: Ha valakinek van egy adottsága, akkor fejleszteni, tanulni kell, hogy kitűnhessen a tehetsége.
Példakép: Z. Szabó László és Perédy László, akik keresték, kutatták, felfedezték, gondozták a tehetségeket, köztük engem is.
Rádió: A stúdió, amelyik az életem része volt.
Siker: Jólesett bármilyen elismerés, most a Kazinczy-díj elnyerése, de nem tudom, hogy sikeres vagyok-e, csak azt, hogy szeretem csinálni.
Kívánság: Olvasni, olvasni, olvasni. Legyen idő rá! Gárdonyit idézem: „Amely napon nem olvasol, vesztesz.”

SzaSzi
Fotók: Márné Tóth Krisztina