''A jó irodalom minden időben síkra száll az ember lelkéért''

A Magyar Napló folyóirat és a hozzá kapcsolódó kiadó az 1990-es évek óta a Kárpát-medencei egységes magyar irodalom egyik legfontosabb bázisa, amely tudatosan törekszik a határon túli szerzők integrálására és műveik népszerűsítésére. Ön 2000 és 2010 között a könyvkiadó és a versrovat felelős szerkesztőjeként szó szerint mélyen belelátott ezen hatalmas terület magyar nyelvű literatúrájának a „lapjaiba”. Ebből a szemszögből összefoglalóan mi jellemezte ezt az évtizedet?

A lap egyidős a rendszerváltással, 1989-ben indította útjára a Magyar Írószövetség és akkori elnöke, Cseres Tibor, első főszerkesztője Kulin Ferenc volt. Aztán elég sűrűn váltották egymást a vezetők, mígnem 1994-ben Oláh János, egykori mentorom és főnököm vette át a lapot, őt Tornai József elnök nevezte ki. János kezdettől fogva Kárpát-medencében és nemzeti hagyományokban gondolkodott, markáns irányt jelölt ki a folyóiratnak, amely a magyar történelemre és a jelen valóságára, fontos sorskérdésekre, kibeszéletlen traumákra is rezonáló irodalmat kezdte képviselni – ugyanakkor a kortárs európai- és világirodalom felé is nyitott (hosszú ideig külön rovata is volt ennek). Nem sokra rá működésileg függetlenítette az írószövetségtől, kiadót alapított mögé, hogy több lehetősége legyen a lapnak pályázati és egyéb támogatásokat szerezni – bár még mindig az áll a címlapon, hogy a Magyar Írószövetség lapja, amely szellemi erőterében mindenképp igaz. Oláh János halálát követően Jánosi Zoltán került a folyóirat élére 2017-ben, tőle átmenetileg a közelmúltban Bíró Gergely prózaszerkesztőnk vette át a stafétát, majd tavaly ősszel jómagam.

Mondhatni, visszatértem az origóhoz. Oláh János azon főszerkesztők közé tartozott, akik időben felismerték a fiatalítás szükségességét, már előttem is dolgoztak nála fiatalabb költők, írók, mint például Csontos János, Fehér Béla vagy Majoros Sándor. Rendkívül megtisztelő volt, hogy bizalmat fektetett egy huszonöt éves fiatal költőbe, aki akkor voltam az ezredfordulón, és magához vett az akkoriban induló könyvkiadóba szerkesztőnek, de később átvettem a lap versrovatát is a betegeskedő, s később sajnos elhunyt Bella Istvántól. Személyes életemben is meghatározó időszak volt a Magyar Naplónál eltöltött évtized: még épp egyetemista és újdonsült apuka voltam, amikor kezdtem, s jóformán ott nőtt be a fejem lágya (ha a férfiaknak egyáltalán benő), ismertem meg a kortárs irodalom színe-javát, melyet addig csak antológiák lapjairól csodálhattam, tanultam meg a folyóirat- és könyvszerkesztés csínját-bínját, épültem be óhatatlanul is az írószövetség kulturális életébe rendezvények szerkesztőjeként vagy moderátoraként…

Aztán izgalmas volt abból a szempontból is, hogy − elhagyva a kilencvenes évek buktatóit és útkereséseit − miként keresett vagy küzdött ki magának helyet a világban egy új nemzedék, amely bizonyos értelemben a híd szerepét kellett volna, hogy betöltse a szüleink, nagyszüleink és a gyermekeink, unokáink között, mert még jócskán beleszagolhatott a múlt rendszer romlott levegőjébe, de még viszonylag fiatalon szakadt rá a rendszerváltást követő nagy szabadság is – épp napjainkra derül ki, hogy ez a feladat vagy küldetés(?) nemigen sikerült. Talán azért sem, mert nem volt elég idő, hogy alaposan feldolgozzuk és átzengessük magunkon az eseményeket, egyrészt, mert egyik pillanatról a másikra kellett fölvenni a versenyt a nyugat-európai társainkkal, másrészt ekkoriban kezdett a ma már természetesnek ható turbósebességre kapcsolni minden, főleg a mobiltelefonok és az internet széles körű elterjedésével.

De keserű tanulsága az is ennek a mozgalmas időszaknak, hogy egyértelművé vált: a múltból örökölt és a kilencvenes évek politikai csatározásaiban kiújuló, majd megmerevedő szakmai (esztétikai, ideológiai) ellentétek árkait nem lehet betemetni. Pedig sokáig azt hittem, hogy a rendszerváltás után indult generáció már nagyvonalúan át fog lépni ezen a kínos és szerintem már régóta anakronisztikus örökségen, de nem, sőt, még az utánunk jövők is viszik tovább, régi gumicsontokat ásnak ki hozzá sokszor, hogy mesterségesen életben tartsák. Hogy milyen indíttatásból, abba most nem mennék bele, de sokszor okozott meglepetéseket közösségi életem során; hogy csak egy apró példával éljek, vannak olyan költők, akiket én közöltem először a Magyar Naplónál, de évekkel később már a folyóirat nevét sem voltak hajlandóak leírni. De hogy mondjak valami jót is, szívmelengető volt megélni, hogy a sokáig a saját posztmodern farkát kergető irodalmat fokozatosan leváltotta egyfajta megújhodott, friss levegőjű klasszicizmus; nemzedékemnek köszönhetően elfeledettnek hitt műfajok keltek új életre, mint például az elbeszélő költemény, a verses regény, a dal vagy épp a ballada.

A folytonosan alakuló, formálódó, változó irodalmi témák, nézőpontok és a megszólalás hangjai között felfedezhetők-e olyan értékek, amelyek ellenállnak napjaink kihívásainak, és ilyenformán mindig biztos alapot, illetve támpontot adhatnak a magyar irodalom minőségének fenntartásához, fenntarthatóságához?

„Minden igazi mű: ellenállási fészek” – írta Illyés az Örök művek világa című versében. Ma sincs ez másképp, s a jövőben sem lesz. Igaz, ő ezt még a múlt rendszerben írta, de hát végtére ma is diktatúrában élünk, csak nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla: a pénz diktatúrájában, amely az egész világot igazgatja, a politika csak bábjáték a kezén. Szóval, a jó irodalom, a valódi művészet ellenáll minden elnyomásnak és a bóvlinak, s minden időben síkra száll az ember lelkéért, hogy segítse tisztán tartani, amely egyre nehezebb. Szinte lehetetlen, mert akkora a zaj és a szennyeződés mind a fizikai, mind az online térben. De a kiüresedést általában csömör és undor, majd egy újra feltöltekezés követi. Na ezért kell résen lenniük a költőknek és íróknak, hogy ennél a feltöltekezésnél ott álljanak majd az első sorban ők is, és töltsék fel valódi értékekkel azokat a lelkeket. És mindez nem „témák, nézőpontok vagy megszólalási formák” kérdése, hanem minőségi és hitelességi kérdés. Nagy szavak ezek, tudom, de elértem abba a korba, amikor az ember már nem hajlandó szégyenkezni a nagy szavakért, mert a fiatalok akkor is kinevetik, ha nem használja őket, másrészt legalább önazonos maradhat, amely számomra mindig a legfőbb érték volt, ráadásul a szavak emberének, egy költőnek azért ez nem hátrány.

2010-től három cikluson át volt a Magyar Írószövetség elnöke, 2024 augusztusától az MMA Kiadó ügyvezetője, és jelenleg főszerkesztőként tevékenykedik a Magyar Naplónál. Hogyan képzeli el a jövőt a határon inneni és határon túli magyar irodalom szempontjából? Milyen kihívásokra lehet számítani az irodalom területén, fel lehet-e készülni rájuk, egyáltalán mennyire alkalmazkodóképes és hajlandó az alkalmazkodásra a magyar irodalom ezen a téren?

Egyrészt nem hiszek a nyomtatott kultúra halálában, mert egy ma induló költőnek, aki már digitális bennszülött, még mindig nagyobb rang megjelenni egy nyomtatott folyóiratban, mint az online fórumokon, ahol egyébként jóval nagyobb közönséget ér el, ha jól csinálja – vagy például azok a fiatal bestsellerszerzők, akik az interneten már több ezres olvasótáborral rendelkeznek, időnként szükségét érzik könyvek formájában is kilépni rajongóik elé. Ezekből látszik, hogy a folyóirat, a könyv nem csupán egy tárgy, és nem csupán szellemi termék, hanem kapcsolatépítő műhely és médium is egyben. Másrészt, ha a világ mégiscsak teljesen kifordul majd önmagából, és minden hagyomány összeomlik – az irodalom akkor is utat tör magának, ahogy mindig, és több mint valószínű, hogy visszatér a zenébe, amiből egykoron kivált, hogy önálló életre keljen. Kányádi Sándor például azt vallotta, hogy Gutenberg voltaképpen börtönbe zárta a költészetet azzal, hogy könyvek lapjaira „száműzte”. Én ezt a fentiek okán csak részben osztom, de jöhet olyan idő újra, amikor az irodalmat az emberek nem olvasni fogják, hanem énekelni, mint a kezdet kezdetén.

2024 novemberében mutatta be Eső előtt hazaérni című verseskötetét a 23. Győri Könyvszalonon, amely előtt tartalmas interjút is adott nekünk. Számíthatunk-e öntől a közeljövőben új kötetre?

Már régóta körvonalazódik a fejemben egy novelláskötet, de sajnos még nem volt időm nekilátni, pedig már nagy lelki szükségletem van az írásra, az elmélyült alkotásra. Egyelőre fejben készül. Ebben a könyvben gyerekkorom külvárosi szereplői, legendái, tragikomédiái fölött tartok majd seregszemlét, óhatatlanul levonva benne az eddig megtett út tanulságait is, ha voltak.

A Nemzettudat és irodalmi érték a Kárpát-medence magyar nyelvű kultúráiban II. című szakmai találkozóra és tudományos konferenciára 2026. május 13–14-én kerül sor a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának második emeleti rendezvénytermében (Baross út 4.), Szentmártoni János május 13-án beszél majd a hallgatóságnak a Magyar Napló folyóiratról. Az esemény nyilvános, de regisztrációhoz kötött, a teljes program itt érhető el.

Szilvási Krisztián
Fotó: Onda Péter