Elvarázsolt beszélgetés a ''Bolond Kútásóval'' – 90 éve született Lázár Ervin

1936. május 5-én született Budapesten. Alsó-Rácegrespusztán nevelkedett, ami fontos gyökeret jelenthet, hiszen több történetében is felbukkan.

Alsórácegresből vagyok… Nem kétséges, minden a Nagyszederfával kezdődött…

Mesélne kicsit az ottani életérzésről?

A világ onnan nézve óriási idegenségnek tűnt, csak a mi kis közösségünkben éreztük otthon magunkat, ami akár Négyszögletű Kerek Erdőnek is nevezhető, mely oly varázslatos volt, hogy igazából nem is létezhet, csak a negyedik dimenzióban.

Úgy tudom, fiatalon költőnek készült. Ki volt a kedvenc költője?

Igen, még kamaszkoromban, amikor franciakockás füzetekbe írtam, néha naponta. József Attilát nagyon közel éreztem magamhoz.

Ha megengedi, idézném a hozzá írt versét, amit 16 évesen, két nap alatt vetett papírra…

(bólint)

„Tizenhat éve halt meg, talán
egy éppen ilyen téli éjszakán.
Hideg szobája volt csak,
s szürke, üres élete.
Kevesen szerették új,
hát idegen volt költészete.

Ha szúrni kellett; szúrt
s dalolt, ha dalolni kellett.
S ha bántották szilaj átok
helyett csak meleg könnye pergett.
Egyedül élt. Baráttalan,
rideg sorsa vitte
drága, vézna testét
a lelketlen sinekre.

Ha akkor éltem volna én
lett volna egy barátja
ki mellette álljon bújába,
bajába.
Nem így volt, s most
csak így vagyunk barátok
én az élő, s ő a még élettelibb
s bámuljuk fénylő szemeinkkel
hogy szaporodnak már
édestestvéreink!”

(Szekszárd, 1953. XII. 2-3.)

Bár így nyilatkozott egyszer: „az, hogy valaki prózaíró lesz, annak a beismerése, hogy nem tud verset írni”, szerintem a meséi, történetei mélyen át vannak itatva költészettel…

(mosolyogva mondja)

A versnemírás a legpocsékabb munka, amit valaha is csináltam.

Az első gyermekkönyve, A kisfiú meg az oroszlánok 1964-ben jelent meg a Móra Kiadónál.

Igen, akkora öröm volt kézhez kapni az első példányt, hogy amikor lefeküdtem, magam mellé tettem, és vele aludtam el.

Ezt a szüleinek szóló dedikációt olvashatjuk benne: „Pentz Tutellának és Lázár Istvánnak, a tökfejű szerző szüleinek, akiknek a fent jelölt tökfej az életben a legtöbbet köszönheti, és nagyon boldog, hogy ezt a könyvet nekik ajándékozhatja. Ervin” Mesélne valamit a szülői házról?

Ez a ház volt a bizonyosság. A varázsgömb sérthetetlen közepe. Ahol a család sugárzó szeretetében minden a helyére zökkent, semmi karc, semmi leskelődő veszedelem, minden békés, minden kiszámítható…
Két fényes ablakszem néz dél felé, mellettük a titokzatos vakablak. E mögött lakott Tupakka, a kilométeres szakállú manó, napszállat után lehetett kilesni, amikor a ház homloka előtti kiskertben becsukództak a tátikák…
Magát Tupakkát alig-alig lehetett látni, de azt, ahogy a hosszú fehér szakáll beúszik utána a kertbe...

Épp mostanában olvassuk a kislányommal a Manógyárat. A zöld lific a kedvence. Muszáj megkérdeznem, mit gondol, mi kell egy jó meséhez?

A lélek derűje.

Honnan merítette ezt a derűt újra és újra? Hiszen sok nehézséggel kellett megküzdenie, már a gyerekkora sem volt egyszerű. A szüleit, bár a földosztással szegényebbek lettek, mint a környék lakói, osztályidegennek tartották...

Tulajdonképpen a rosszakaróimnak sok jót köszönhetek...

Erről a viszonyulásról a sztoikusok, Marcus Aurelius, Seneca és Epiktétosz jutnak eszembe. És az emberszeretet, amit Önnel kapcsolatban mindig emlegetni szoktak…

Tüskés (a Jelenkor egykori főszerkesztője) írt rólam egy kritikát, hogy a szeretetet akarom piedesztálra emelni. Én ezt soha nem fogalmaztam meg magamban, de ez a megoldás. Nem a ’dobd vissza kenyérrel’, és ’mindenkit szeretni kell’, de a szeretet piszok fontos…

Nehéz kérdés, hogy mi is a valódi szeretet. Talán, ha a szerepét megpróbálnánk meghatározni. Mit gondol?

Lehetséges, hogy az az energia, ami szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban testesül meg, az nem vész el - mint ahogy az energia sem vész el, hanem valami magasabbrendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött ki maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jó cselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot, a mainál magasabbrendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz a megváltásért, az részesül is benne. Aki meg nem, az visszahull az anyagba. Por lesz. Fény helyett.

Erről a Bolond kútásó című írása jutott eszembe. Ki a főszereplő?

(Nem szól semmit, csak mosolyog a bajsza alatt. Nekem meg eszembe jut egy igazán méltó két évtizeddel ezelőtti születésnapi köszöntés Nagy Gáspártól. Lesz, ami lesz, elmondom…)

„Leronthatatlan nyugalmú bátyánk: bizony rácpácegresi!
Átöleli néha az Isten, és Őkegyelmét akkor nagyon szereti.
Zengedez égi kútja s fényben füröszti a Csillagmajort.

Álmodik nekünk csodát, hát csodáljuk is nagyon
Ritka szavait meg szakállát, pláne, ha meglengeti!”

(Nagy Gáspár – 2006.)

(Összevont szemöldökkel néz. Nem tudom kifürkészni, mire gondolhat. De talán nem haragszik meg, ha ide beszúrom a gyönyörű írást…)

„A bolond kútásó csinált már száz kutat is – ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétből, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törődött vele, elkiáltotta magát: víz!

Az emberek meg örültek a víznek, akkor is, amikor szikes réteken pár méter mélyről kiáltott, s akkor is, amikor várudvarok közepén mélységes mélyből bugyborékolt föl a kiáltás: víz!

Becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést. Dehogyis nevezték bolondnak!

Akkor kezdték bolondnak nevezni, amikor se szó, se beszéd, abbahagyta a kútásást, kifeküdt egy kerek rét közepére, karját a tarkója alá illesztette, és naphosszat bámulta az eget.
Sokan keresték, mondták, kút kellene nekik, de a kútásó a fejét rázta fektében.

– Elég kutat ástam már – mondta –, embermagasságút is meg olyant is, amiben elfáradt a hangom, mire fölért. Most már valami mást akarok.

– Mi mást? – kérdezték tőle.

– Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!

Az emberek meg összesúgtak, összebúgtak.

– Bolond ez, bolond – mondogatták –, azt mondja, nem akar kutat ásni, meg hogy kutat akar ásni. Bolond ez!

A kútásó meg csak feküdt naphosszat, karja a tarkója alatt. Akkor már úgy hívta az egész világ: a bolond kútásó. Azok is, akik az ő kútjai vizét itták.

De egy szép napon felkerekedett a kútásó, hazament a szerszámaiért. És nekilátott a munkának. Na, de ki hallott már olyat. Futottak is szerteszét a hírvivők.

– Egészen megbolondult! Ássa a levegőt.

Nosza kirontottak a rétre, körülállták, hahotáztak. De lassan-lassan torkukra forrt a nevetés. Mert jól látszott, hogy a kútásó szerszáma nyomán nagy darabok hasadnak ki a levegőből, s lám, egyszerre csak a kútásó elindult fölfelé. Csákányozott és lapátolt, kalapált és vésett, a kör alakú lyuk egyre mélyült, a kútásó egyre magasabban dolgozott. Átvágta magát a sűrű levegőrétegen, felhők szikláit véste önfeledten, s ment, ment csak egyre följebb, fénylő porok, csillagdarabok szitáltak, hullottak az égi kútból a földre. Lassan-lassan már alig látták, kicsi kis pont lett a kútásó, de azért a hang jól lehallatszott, mert biztos tocsogott és locsogott már odafönt, és a kútásó kiáltott, ahogy szokott, örömteli hangját megpengette égi kútjának kürtője. De hogy mit kiáltott, nem értette senki.

– Mit kiáltott, mit kiáltott? – kérdezgették izgatottan, de ekkor a kútásó vésője az utolsó méhszárnyvékony hártyát is átszakította, az égi kút feneke beszakadt, s kútja fenekéről belezuhant az űrbe, száguldott, kisebbedett, aztán fölfénylett, mint egy megszülető csillag. A kúton meg sohasem látott fényesség ereszkedett a földre, a rét füvei ragyogtak, mint a smaragdok.

Az emberek eltakarták szemüket.

– A bolond kútásó, a bolond kútásó! – hajtogatták.

A kútásó meg azóta is fényesen csillogva repül az égen, galaktikákat, tejutakat és naprendszereket hagy el, s tudja, hogy most már van hova gyűlniük az embereknek hosszan tartó sötétségek idején.”

(A bolond kútásó)

A mesélők mindig egy kicsit a közösség bölcsei is voltak. Elárulná az emberi élet nagy titkát? Nagy szükségünk lenne rá...

(mosolyog, hallgat egy darabig, majd ízesen belefog a történetbe…)

Gyerekkoromban, az alsórácegresi nagyszederfa alatt hallottam egy történetet. Nem hinném, hogy abban a pillanatban, amikor elhangzott, megértettem volna minden ága-bogát. De a gyerekkorban hallott történetek együtt növekszenek velünk: virágot hoznak, kiteljesednek, gyümölcsöt érlelnek. Semmi más nem kell hozzá, csak meg kell őrizni őket. Én őrizgettem máig, éppen itt az ideje, hogy elmondjam.

Élt Rácpácegresen két család. Rácegresiék és Pácegresiék. Mind a két családnak tizenkét fiúgyermeke volt, úgy nagyjából egyidősek. Csak a természetük volt nagyon különböző, mert Rácegresiéké jókedvű, összetartó család volt, csak úgy zengett a házuk a nevetéstől. Pácegresiéké meg ordítozós, tohonya, csak úgy zengett a házuk a veszekedéstől. Egy bizonyos napig. Mert azon a napon maga elé hívatta mind a tizenkét fiát Rácegresi is, meg Pácegresi is.

Azt mondta Rácegresi a tizenkét fiának:

– Ahhoz, hogy derék emberek legyetek, nem árt megtudni, mi az élet titka. Az élet titkát az Óperenciás-tengeren túl őrzi egy nagyszakállú öregember. Az Üveghegy tetején lakik egy háromszázhatvanöt tornyú várban. Oda kell eljutnotok. De ezer veszély leselkedik rátok, csak akkor juthattok el hozzá, ha nem hagyjátok cserben egymást soha.

Közben a másik házban Pácegresi beszélt a fiaihoz:

– Az élethez szerencse és sok kincs kell – mondta nekik. S a szerencse és kincsek tudója egy nagyszakállú öregember az Óperenciás-tengeren túl. Ott lakik az Üveghegyen egy háromszázhatvanöt tornyú várban, őhozzá kell eljutnotok minden áron, s azután már semmi gondotok se lesz, éltek, mint Marci Hevesen. Csak hát nehéz odajutni, nem ártana összefognotok, legalább arra a kis időre, amíg odaértek.

Akkor aztán egyenként elővették a fiaikat, és mindegyiknek elmondták a feladatát. Nem állt sokból. Tizenkét elágazása van az erdőn át vezető útnak, az első fiú megjegyzi, hogy merre kell menni az első elágazás után, a második a másodikat kapja, és így aztán mind a tizenkét elágazásnál tudja valaki, hogy merrefelé kell továbbmenni. Egyszerű ez, nem? Minden fiú kapott egy szerszámot, mindegyik tartsa rendben a magáét, ne hagyja megrozsdásodni, elkallódni, mert amikor odaérnek az Óperenciás-tengerhez, akkor bizony ott hajót kell építeni, s akármelyik szerszám hiányzik, nem sikerülhet a hajóépítés. Aztán áthajózni az Óperenciás-tengeren, elgyalogolni az Üveghegyig. S ott csak akkor nyitja ki a kaput a nagyszakállú öreg, ha elénekelnek neki egy dalt. A tizenkét fiú megtanult a dalból egy-egy sort, nem lesz ott hiba, ha odaállnak a várkapu elé, tizenketten el tudják énekelni az egészet.

Na, nekiindult mind a két csapat, a Pácegresiek már a második elágazásnál összevesztek. Mit is mondott az apám? – ráncolta a homlokát a második gyerek – Jobbra vagy balra? Valamerre csak nekiindultak. De az egyik fiú ivócimborákat talált egy kocsmában, velük maradt, a másik lakodalmas nép közé keveredett, a harmadik elment zsoldosnak. Már csak kilencen vagyunk – mondta dühösen a legidősebb, és eldobta a nehéz kalapácsot, amit rábízott az apja, és sorsára hagyta testvéreit. Sose jutottak el nem az Üveghegyig, az Óperenciás-tengerhez sem. De a Rácegresi gyerekek nem hagyták magukat. Tudták az utat, megbirkóztak éhséggel, szomjúsággal, felépítették a hajót, tépték őket viharok, szelek, de átjutottak a túlsó partra, ha valamelyikük megbetegedett, ápolták, aki elvesztette reményét, azt megvigasztalták – s egyszer csak ott álltak az Üveghegy előtt, a háromszázhatvanöt tornyú vár előtt. Nekifogtak énekelni, az első elénekelte az első sort, a második a másodikat, mikor a dal végére értek, újrakezdték, harmadik éneklésre tudták mindannyian az egész dalt, énekeltek boldogan. A kapu kitárult, ott álltak a nagyszakállú öreg előtt.

Az alsórácegresi nagyszederfa alatt abbahagyta az öregember a mesélést. Mert amíg el nem felejtem, el kell mondanom, hogy ezt a mesét az alsórácegresi nagyszederfa alatt egy nagyszakállú öregember mesélte nekünk.

– És mi volt az élet titka? – kérdeztük tőle kórusban.

– Ezt kérdezték a fiúk is, de az öregember azt mondta nekik: „Hiszen már tudjátok!”

– Akkor legalább a dalt énekelje el – kérleltük ott a nagyszederfa alatt, de csak mosolygott – csak jól jegyezzétek meg azt az egy sort – mondta.

Ebből gondoltam, hogy egyszer majd nekem is ott kell állnom az Üveghegy előtt, és el kell énekelnem azt az egy sort.

Most már, idők múltával azt is tudom, hogy arról szólt a mese, hogy a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá...

(Az élet titka)

Elbúcsúztunk, de szinte meg sem tudtam köszönni az interjút, mert az ünneplők hada hirtelen körülvette a szülinapos írót, aki el is tűnt a színes forgatagban. Arcát egy pillanatra láttam csak... Az igazi szívbéli derű fénye ragyogott rajta...

Szabados Éva
Képek: Canva

Forrás: Lázár Ervin. Válogatta: Vathy Zsuzsa és Komáromi Gabriella (Napkút Kiadó, 2015.); szepi.hu; pim.hu; konyvesmagazin.hu; jelenkor.net