Színes pályafutás: operaénekestől az operett primadonnáig

Hogy érzi, rászolgált a magas állami elismerésre?

Először is nagyon köszönöm! Másodsorban úgy gondolom, hogy megdolgoztam érte – válaszolta kapásból, meglepődés nélkül Lázin Beatrix. − Megjártam a ranglétrát. A Győri Nemzeti Színházban először kisebb szerepekkel szereztem színpadi gyakorlatot, később megkaptam a bizalmat, és megtaláltak a főszerepek. A mezzoszoprán alakításoktól egészen a drámai szoprán, sőt az operett primadonna feladatokig. Huszonkilenc éve koptatom a színházi deszkákat, szolgálom elsősorban a győri közönséget. A kitüntetés után kaptam egy kedves gratulációt Kozma Andrástól, a fővárosi Nemzeti Színház dramaturgjától, aki azt írta nekem: most már viselheted a saját keresztedet. Ebben a mondatban, azt hiszem, minden benne van! Áldozatvállalás és könnyek, alázat és elhivatottság, hit és szeretet. A mi pályánkat nem lehet fél gőzzel művelni, teljes embert kíván. Valódi hivatás. A tehetség sokszor teher, de kötelezettség is. Korábban Győrben is kaptam már elismeréseket, így a Szent István-díjat, a város ezüst érdemérmét és a Kisfaludy-díjat. Utóbbit énekesként eddig egyedül én vehettem át a színházban, mégpedig a Turandot-ban nyújtott szerepformálásomért.

Egyértelmű döntése volt az énekesi pálya?

Érdekes, hogy a családunkban senki sem volt közelebbi kapcsolatban a komolyzenével. A szüleim a budapesti Marczibányi téri iskolába, egy jó hírű, énektagozatos intézménybe írattak be, itt találkoztam mindent eldöntően a muzsikálással, a zenéléssel – bár ez jóval később tudatosult. Abban az időben lányként aligha követhettem volna édesapámat, Lázin Jánost, az ismert labdarúgó játékvezetőt a futballpályán. Kicsit kilógtam a családi sorból, de támogattak. Majd bekerültem a Budapesti Kórus nevű ismert együttesbe, ahol már követelménynek számított a hangképzés. Innentől kezdve eldőlt a sorsom.

A kitüntetés laudációja elsősorban az operai részt emelte ki gazdag pályafutásából, de található ott más műfaj is. Melyiket miért kedveli?

Gyerekkoromtól kezdve tanulom és művelem a komolyzenét. Visszatekintve ifjúkoromra, döntenem kellett egy könnyűzenei együttes tagjaként, hogy azon a pályán megyek-e tovább, vagy folytatom a klasszikus énektanulást. Utóbbit választottam, mert a tanulmányaim során szinte beszippantott az opera világa. Onnan kezdve minden energiámat az énektudás csiszolására fordítottam. Az operai szerepek rendkívül igényes énektechnikáját, a műfaj monumentalitását, összetettségét, magas fokú zenei feladatait, az együtt dolgozást a nagy tudású, inspiráló karmesterekkel, kollégákkal nagyra értékelem. Az a zenei szövet, az a hangáradat, mely egy operában rám hat, semmihez nem hasonlítható. Nem véletlenül mondják erre az összművészeti műfajra, hogy „hochkultur”. Lehet szeretni vagy nem szeretni, én az előbbiek közé tartozom. Rendszeresen sírok olyan operaelőadásokon, melyeken szinte tökéletes az előadásmód, és abszolút átjön a szerző által lekottázott szándék. Az operettben a műfaj színes, kedves világa, sokoldalúsága, az éneklés, a tánc és a próza együttes művelése az, ami megfogja az előadóját. Másfajta kihívás. Az igényesség és elegancia itt is nagyon fontos! A musical számomra egy kicsit az ifjúságomhoz visszatérés, azt idézi, amikor a könnyűzenével is foglalkoztam. Mindegyik szerep, melyet játszottam, közel áll hozzám, és mindig igyekeztem a műfaj sajátosságainak megfelelni. Sokáig nem gondolták, hogy nekem helyem lenne ezekben a darabokban klasszikus énekesként, aztán egy rendezőnek mégis megfordult a fejében, hál’ istennek! Szerencsémre a legnépszerűbb, egyben legjobban megírt művekben kaphattam lehetőséget.

Kérhetünk mindegyik változatból egy-egy kedvenc alakítást?

Ebben az évadban A háziasszony szerepével való találkozás a Székely fonóban meghatározó élményt jelentett. Mellette természetesen a Turandot címszerepét említeném, a darab győri bemutatója országos visszhangot váltott ki. De Carmen, Santuzza, Gertrudis sem hagyható ki. A könnyebbnek mondott, de korántsem könnyű operettek közül mit mondhatnék mást, mint a két legnagyobbat: Kálmán Imre Marica grófnője és a Csárdáskirálynő, ezek a szerepek komoly színészi képességeket is igényelnek. Ezenkívül megélhetjük a nőiség összes attribútumát. A musicalek közül pedig elsősorban az Elisabeth Zsófiája kívánkozik az élre. Általában véve most, hogy végiggondolom, a nagy drámai hősnők közel állók a szívemhez. Egyébként az idei évadban a Székely fonón kívül A csengő című vígoperában és a Veszedelmes viszonyokban lépek színpadra.

Időközben megtalálta egy új feladat is. Hogyan került erre sor?

Több mint két éve kaptam először megbízást rendezőasszisztensi munkára. Az előzményekhez tartozik, hogy a Covid alatti és utáni nehéz időszakban egyre többet foglalkoztatott a több lábon állás gondolata. Egy biztos alkalmazotti munka, kézenfekvő volt ezt a színházon belül keresni. Amikor a rendezőasszisztensi munkakörben megüresedett egy státusz, felajánlottam, hogy elvállalom. Régóta ebben a színházban élek, nemcsak a színpadról látom a teátrum szerteágazó tevékenységét, így ez a terület nem volt teljesen idegen számomra. Azóta jó néhány darabban működtem közre, segítve a rendező és a színészek munkáját.

Huszonkilenc éve a győri színház magánénekese: hogyan tovább?

Ajándéknak tekintem a sorstól, hogy énekesként megvethettem a lábamat itt, és folyamatosan kaptam a lehetőségeket. Ez nem mindenkinek és nem mindenhol adatik meg – értékelte Lázin Beatrix a csaknem három évtizedes győri pályafutását. Ezt mindenképpen köszönöm a Győri Nemzeti Színháznak! Bár már nem tartozom az ifjak közé, szerencsére a hangom még ereje teljében van. Szeretném hinni a kitüntetés egy másik gratulációjában szereplő mondatot, amely így szól: „Az elismerés egyben biztatás is arra, hogy ezt az értékteremtő tevékenységet a jövőben is folytasd!”

Mohay Gábor
Fotók: Lázin Beatrix, Győri Nemzeti Színház