''Én egészen másmilyen felnőtt volnék…'' – Janikovszky Éva 100

„Ma beteg vagyok, és azzal szórakozok, hogy nem megyek suliba. Azt hiszem, tegnap sportkörön kitörtem valamelyik alkatrészemet. Anyu ugyan gyanakszik holmi latindolgozatra, ám ez csak aljas rágalom…” (1939.)

Kucses Pál 1924-ben vette feleségül a jómódú Bartos Lipót és Schaffer Zsófia lányát, Bartos Júlia Lilit. A fiatal házaspár elvált, amikor kislányuk 7 éves volt. Nevelő apját, az újságíró és költő Donászy Kálmánt „kispapának” hívta és szerette a kis Éva. Neki köszönheti első irodalmi élményeit.

Naplójából kiderül, hogy már 12 évesen író akart lenni. Hihetetlen tudatossággal már akkor azon gondolkodott, hogy későbbi önmaga szemével vajon milyennek is tűnik majd mostani énje. A bejegyzésekből egy nagyon művelt, aktív és nyitott ember képe tárul elénk, aki magabiztosan tervezi a jövőjét. Ám az élénk társasági élet derűs égboltját hamarosan beárnyékolja a második világháború. Bár fiatal lányként sokkal inkább foglalkozik szerelmeivel, mint a körülötte zajló egyre vészjóslóbb eseményekkel. Egyszerre gyermeki és felnőtt, aki e sorokat rója naplójába, Ortutay Gyulának szánt levelébe, akihez barátság és beteljesületlen szerelem fűzte.

„Te, annyiszor gondoltam már arra, hogy a te életedben vannak olyan pozitív dolgok, úgy értem, hogy pl. ha az ember nagyon öreg már, és akkor visszagondol arra, ami mögötte van, akkor csak az ilyen pozitívumokat látja. És végeredményben ilyenkor dől el, hogy mi volt fontos, mert a jelentéktelen dolgok maguktól elmerülnek, és azt hiszem, egész más dolgok a fontosak, és mások a jelentéktelenek, mint amiket most annak gondolunk. Lehet, hogy eszembe se fog jutni az, hogy érettségi előtt sarlachot (skarlátot) kaptam, hogy 18 éves voltam a háború legszűkebb esztendejében, hogy érvényesülni akartam, és írni, tanulni, élni, hogy nem akartam férjhez menni, de talán eszembe fog jutni, hogy 14 éves koromban, dühömben, mert Anyu nem engedett le a Szőnyibe, felkaptam a manikűrollót, és behunyt szemmel belevágtam az ujjamba egész a csontig, így bosszultam meg magam, azt akartam, hogy lássák a vért, és én vértől csöpögő kézzel hangtalanul és megvetően szenvedjek…

És majd egyszer valami megjegyzést fogok tenni az unokám szabados viselkedésére, és akkor ő dühösen a fejemhez vágja: »Ugyan, nagymama, hát te sose voltál 18 éves korodban szerelmes?«, és becsapja az ajtót. És akkor én ott maradok egyedül a hintaszékben, és azt motyogom, hogy »...de igen, voltam«, és öregesen pislogok. De kire fogok ekkor gondolni, Uramisten, kire? Ki marad meg 80 éves koromra? Ki lesz a legerősebb, a legidőtállóbb, ki lesz az a felmagasztosult, idealizált valaki, akire mint szerelemre gondolok nagymama koromban?! Te lennél? Azt hiszem, igen, csak az a kár, hogy rólad nem mesélhetek az unokáimnak. Szeretném, ha megmaradna bennem annak az érzésnek az emléke vagy íze, amit olyankor éreztem, amikor mellettem voltál, és hallgattunk…” (1944.)

A német megszállás alatt érettségizett Szegeden. Tizenkilenc évesen férjhez ment dr. Fábián Ferenchez, de kapcsolatuk hamar megromlott; ekkor költözött Szegedről Budapestre. Második férjével, Janikovszky Bélával 1952-ben házasodtak össze. Fiuk, Janikovszky János (aki ma a Móra Kiadó Zrt. elnöke) 1955-ben született.

„A józan gondolkodás szerint nincs kollektív bűnösség, férjétől kapta az írói nevét, de mit tagadjuk, árnyékot is vet rá ez a név. Férje egyszerre volt hős forradalmár (a Gömbös-szobrot felrobbantó egyetemisták egyike), bűnös (az ÁVH orvos ezredese) és áldozat, aki az ÁVH börtönét is megjárta” (Komáromi Gabriella)

„Ahogyan a régi rómaiak mondták, igen találóan: Tempora mutantur et nos mutamur in illis, vagyis: változnak az idők, és benne mi magunk is.” (Janikovszky Éva)

Még Kucses Évaként, 1944. szeptember 23-án iratkozott be a Szegedi Tudományegyetemre, filozófiát, néprajzot, magyar és német irodalmat hallgatott, elsőévesként irodalmat Sík Sándor irodalomtörténész professzortól, költőtől és műfordítótól. De tanította őt a „legszögedibb szögedi” néprajztudós, Bálint Sándor egyetemi tanár is. Később az ELTE-n pszichológiát és szociológiát tanult.

A generációkat összekötő lélek-tolmács

„Az egyik házban az a jó, hogy egészen magas és új, a másikban meg az, hogy olyan kicsi és régi.”

„Amikor apukám azt mondja, hogy gyere csak ide, kisfiam, beszélni akarok veled, akkor már biztos, hogy baj van. Mert ha nincs baj, akkor nem mondja, hogy beszélni akar velem, hanem mindjárt beszél.”

„Van, amikor azért bőgök,
mert rossz voltam,
és van, amikor azért,
mert jó voltam,
de nem hiszik el.
Annyi mindenért lehet bőgni, de
olyan nehéz megmondani, hogy miért.”

„A felnőttek mindent előre tudnak. Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, azt is, hogy tönkreteszem, és azt is, hogy nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor miért mérgesek, amikor a végén igazuk lesz.”

Janikovszky Éva érzékenysége és ironikus látásmódja képes hidat emelni gyermek és felnőtt között, és bizonyára sok felnőttben felébresztette már a gyermekkor emlékeit, saját belső fiatalságát. Írói világát méltóképpen festik le Lázár Ervin értő szavai:

„Megteremtette a saját utánozhatatlan műfaját, amelyben a könnyed csevegés mögött ott rejlettek a lélek mélységei, amelyben hétköznapi apróságokból rakta össze a nagy egészet, fölvillantva a dolgok színét-visszáját, olyasféleképpen, hogy a gyermek is és a felnőtt is élvezettel olvasta.”

Azt a bizonyos hidat azzal is erősítette, hogy a felnőtteket emlékeztette felelősségükre és az idő múlására:

„Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit,
évek múltán talán már
a meghitt beszélgetéseket sem igénylik.

Ha most nem sétálsz velük kézen fogva,
akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed,
és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.

Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek
a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai.
Téglák ezek, amelyekből és amelyekre
a felnőtt élet felépül.

Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.”

(Janikovszky Éva: Ők ma gyerekek – részlet)

Janikovszky Éva 1978 és 1995 között, az IBBY (International Board on Books for Young People) magyarországi szekciójának elnökeként kultúrdiplomáciai munkát is végzett. Az UNICEF Magyar Nemzeti Bizottság elnökségének és a Staféta Alapítvány kuratóriumának tagjaként (1991-től elnökeként) sokat tett a hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő gyerekek szociális felzárkóztatásáért. 2003-ban, nem sokkal halála előtt vette át a Kossuth-díjat. Július 14-én, 77 éves korában régóta tartó betegségben hunyt el. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, sírján Mercedesnek, régi, szeretett írógépének a szobra látható.

Búcsúképpen álljon itt az írótárs, Lázár Ervin teljes nekrológja:

„Janikovszky Éva halálára

Az író persze megmarad. Meseországban is, a magyar irodalomban is, meg az olvasók szívében is. De a varázslatos ember hiánya pótolhatatlan. Nekem meg különösen, hiszen hozzá kapcsolódik írói indulásom. Negyven évvel ezelőtt, mint tökéletesen ismeretlen ifjú, ráadásul vidéki írójelölt a Móra kiadónak küldtem el első meseregényemet. Kétségek és reménykedések közepette, járatlanul az irodalmi élet útvesztőiben, gyanakodva a pesti könyvkiadó munkatársainak elfogulatlanságára. Nagy szerencsémre az ő kezébe került a kézirat, első levele elfújta a gyanakvást, bizalmatlanságot. Nemsokára személyesen is megismerkedtünk, sugárzó humora, segítőkészsége, szeretete életre szóló útravalót adott. Ráadásul saját könyveinek zseniális illusztrátorával, Réber Lászlóval rajzoltatott a könyvemhez, megajándékozva ezzel egy olyan inspiráló alkotói kapcsolattal, amely átsugározta elkövetkező műveimet is. Mert nem volt benne még az árnyéka sem az írói féltékenységnek, tiszta szívből örült mások sikereinek. Tanúja lehettem, hogy az enyémen kívül hány írói pálya elindításában bábáskodott és milyen sokat köszönhet neki a magyar gyermekirodalom.
Persze nevetséges írói féltékenységről beszélni, amikor tudvalévő, hogy irodalmi tevékenysége szinte egyedülálló volt a magyar irodalomban. Megteremtette a saját utánozhatatlan műfaját, amelyben a könnyed csevegés mögött ott rejlettek a lélek mélységei, amelyben hétköznapi apróságokból rakta össze a nagy egészet, fölvillantva a dolgok színét-visszáját, olyasféleképpen, hogy a gyermek is és a felnőtt is élvezettel olvasta.

Utolsó rádiós és televíziós nyilatkozataiból már érezni lehetett, tudja, hogy a súlyos betegséggel vívott küzdelemben alulmarad. S aki eddig csak szeretetteli humorát, derűt sugárzó lényét ismerte, most láthatta, hogy ebben a törékeny asszonyban milyen nagy erő lakott. Nagyon remélem, hogy szenvedései elviselését valamennyire megkönnyítette az élete utolsó évében megkapott, régen kiérdemelt Kossuth-díj és olvasói feléje áradó szeretete.
Meseország nem lett szegényebb, de nekünk, akik ismertük és szerettük, üresebb lett a világ.” (Magyar Nemzet - 2003.07.16.)

Janikovszky Éva Naplóm 1938–1944 című kötete megtalálható a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében. A tiszteletére rendezett emlékév programjairól itt olvashatunk.

Szabados Éva

Forrás: Janikovszky Éva: Naplóm 1938–1944; janikovszkyeva.hu; u-szeged.hu; citatum.hu; szuloklapja.hu; noklapja.hu.