Emeljük le a talapzatukról a költőket!

Gondolhatnánk, hogy – Zsille Gábor maga is költő – könnyű dolga volt, de a tanítási órák után, mondhatni „lelazulva”, elfáradva érkező négyosztálynyi kilencedikes diák, akiknek épp a gyönyörű, hívogató tavaszi napsütésre kellett nemet mondaniuk, kellő távolságtartással érkezett a rendhagyó órára. A rövid bemutatkozás és a Bárka irodalmi folyóirat januári számában megjelent versének (Föld-dal) felolvasása azonban gyorsan segített a ráhangolódásban, és ízelítőül szolgált arra, hogy a költők bizony hús-vér emberek. Sokak gondolataiban, képi világában a róluk készült szobrok, az azok által közvetített benyomások élnek. Ezek szerint Petőfi gyakran „prófétai” testtartásban, magasra emelt, távolba mutató jobb karral, bal kezében tekercset szorongatva jelenik meg, Jókai idősebb korú, atyaként magába roskadva üldögél. Az így megformált, főleg 19. századi szobrok lehetnek nagyszerű alkotások, de életidegenek, idealizálnak, ezáltal hamis képet alakítanak ki nagyságainkról, akiket haláluk után egy magas talapzatra állítjuk, hogy aztán a tisztelet jeleként évente egyszer-kétszer megkoszorúzzuk. Vegyük le a költőinket, Petőfit és Jókait a talapzatról! Ismerjük meg emberi oldalukat! – erre biztat Zsille Gábor.

A költők éppolyan problémákkal küzdöttek és küzdenek ma is, mint bárki más, csak a hétköznapi oldalukat kevéssé ismerjük, az nincs benne a tankönyvekben, nincs benne a köztudatban. Petőfi, aki nevét utcák, iskolák, intézmények viselik, a maga korában mondhatni egy „vagány srác” volt, aki a megélt 25 éve alatt sokkal intenzívebben élt, mint mások egy hosszú életen át. Gyalog járta be a Kárpát-medencét, szinte mindenhová így jutott el, ami sportteljesítményként sem elhanyagolható. Tudjuk róla, hogy a barátaival a Pilvaxban találkozott, de az már alig ismert tény, hogy remek biliárdos volt, egy bajnok, aki pénzes alapon is sokat játszott, időnként ebből fedezte a megélhetését. Nézzük csak meg alaposabban a jól ismert Pilvax kávéházas képet! Láthatjuk a biliárdasztalokat, bár hozzá kell tenni, hogy a biliárd szó jó ötven évvel a poéta halála után született meg. Petőfi idején még kégelnek hívták, és csak „nyomokban” hasonlít a mai játékhoz. (Nem voltak lyukak, a koccolást a gomba eltalálása nélkül kellett kivitelezni.) Petőfi és Jókai egykorúak voltak, és ismeretes, hogy jó barátságot ápoltak. Közösen jártak társaságba, gyakran ebédeltek együtt, két törzshelyük is volt Pesten. Azt már csak kevesen tudják, hogy Sándor mindig (éti)csigás tojást (rántottát) rendelt ecetes reszelt tormával, amit a választékosabb ízlésű dunántúli nemesifjú, Mór(ic) iszonyodva nézett. (A csiga fogyasztása a szegényebb sorban élők számára akkor hétköznapinak számított.) Egy alkalommal csak káposzta és némi pörkölt maradt a konyhán, Petőfi azt összekevertette, az így kapott ételt ma székelykáposztaként ismerjük (nevét később Székely Mihály operaénekesről kapta). Jókai is talált ki ételeket. Ki ne ismerné például a róla elnevezett bablevest?

Jókai a maga korában egy igazi „celebnek” számított, nagy sikere volt regényeinek, több mint száz könyvet írt, már életében „nagy magyar mesemondóként” tisztelték. Az írásból nagyon jól élt, amelyről fényképek segítségével is szerezhetünk benyomást. A Svábhegyen és Balatonfüreden is volt villája, szenvedélyesen szeretett kertészkedni. A fiatalkori „csajozások”, féltékenységi drámák, zenélés (Petőfi zongorázott, Jókai gitározott), pápai diákévek, névváltoztatás mellett szóba került a helyes önismeret kérdése is. Jókai verseléssel kezdte a pályáját, de ő is érezte, hogy ez neki nem megy olyan jól, ezért kezdett a prózával foglalkozni. Milyen jó döntés volt! Mennyit számít a helyes önismeret!

A művek olvasása mellett nagyjaink levelezését, naplóit lapozgatni nagyon hasznos, többet megtudunk róluk és a valós eseményekről. Kiderülhet például, hogy az 1848. március 15-i események a valóságban sokkal szórakoztatóbbak voltak, mint gondolnánk. Csak egy példa: aznap 12 órakor a márciusi ifjak elrendelték a forradalom szüneteltetését (mert elmentek ebédelni). Magyarázatot találhatunk arra, hogyan kerül az esti díszelőadás színpadára talpig sárosan, ázott cilinderrel a még így is jóképű Jókai, hogyan szeretettek egymásba egy szempillantás alatt a nyolc évvel idősebb, elvált asszonnyal, a színésznő – aznap Gertrúdisz szerepében trónoló – Laborfalvi Rózával.

A rendkívüliségük mellett meg kell említeni nagyságaink esendőségét is, például Jókai idős kori pornókép gyűjteményét (amelyet természetesen nem mai mércével kell nézni, hiszen az erkölcsi mutató még jóval feljebb volt a 19. század végén), hogyan lett rabja egy 54 évvel fiatalabb, pénzsóvár színésznőnek, hogyan próbálták a barátai megmenteni.

Az irodalmi nagyságokról rendhagyó képet mutató, derűs óra megmutatta a diákoknak, hogy a tankönyvek, a művek igazsága mellett létezik egy nagyon is hétköznapi valóság is, a kettőt egymás mellé téve alkothatunk teljesebb képet, amely sokkal valóságosabb, mint amit a talapzatra állított megmerevedett szobraink sugallnak.

SzaSzi
Fotók: Márné Tóth Krisztina