A neves előadók sorát dr. Agócs Gergely (PhD, a Hagyományok Háza főtanácsadója, néprajzkutató, népzenész, mesemondó) indította a Kisfaludy Károly Könyvtár rendezvénytermében „Utolsó óra” – a népzene- és népmesegyűjtés tapasztalatai, jelentősége címmel. A vészjósló cím tulajdonképpen egy program elnevezése, amely a századforduló legnagyobb szabású Kárpát-medencei népzenei gyűjtése volt 1997 és 2001 között Kelemen László ötlete alapján és vezetésével a Fonó Budai Zeneházban. Azokat a falusi hagyományos népzenei együtteseket keresték fel és készítettek felvételeket, akik láthatóan az utolsó képviselői voltak ennek a műfajnak, világnak. Már a 19. századi gyűjtések esetében is hivatkoztak az „utolsó órára”, de ahol még lehetett, folytatódtak a gyűjtések. Az 1990-es évek derekán aztán világossá vált, hogy tényleg elérkezett az „utolsó óra”, de a hetvenes évek óta beindult és egyre növekvő táncházmozgalom adott még egy felvirágzási lehetőséget. Az Utolsó Óra program megálmodása, majd levezetése Kelemen László érdeme: 46 erdélyi, 25 felvidéki, majd 41 a magyar nyelvterület többi részéről érkezett zenekarral folyt a munka. Az 1250 órányi anyag Európa legnagyobb egységes hangszeres népzenei gyűjteményének számít, amelyből 68 CD-nyi válogatás is megjelent (Új Pátria), emellett a hang- és videofelvételek az érdeklődők és a kutatók számára a Hagyományok Háza Folklór Adatbázisában is elérhetők.

A hatalmas munka számos tanulságot is hozott magával. Beigazolódott, hogy ez már tényleg a vége valaminek, és azóta már az utolsó óra is elmúlt, számos zenekar eltűnt. Sikerült sok-sok értéket megőrizni a múltból, de vannak még olyan beidegződések, kifejezések is, amelyeket tisztázni kell. Mit jelent például a közösség? (Régen valóban közük volt egymáshoz.) Mi a hagyomány? (Tudatos változtatás igénye nélkül megvalósított tudás átadás-átvétel, de ez nem jelenti azt, hogy nem változik.) Fontos az értékmentés, de ugyanennyire lényeges odafigyelni a változásokra. Ami a leginkább megdöbbentő, hogy eddig a világrengető események, háborúk, járványok, válságok után a világ visszarendeződése mindig a közösségek mentén történt. (Erről az előadó a magazinunknak adott interjújában is beszélt.) Ma viszont megkérdőjeleződtek a hagyományos értelemben vett közösségek. Felmerül a kérdés, hogy mi a közünk, van-e közünk egymáshoz? Talán ez lenne ma a legfontosabb, hogy megtanuljuk a néphagyományainkból, hogyan kapcsolódjunk egymáshoz, hogyan működik jól egy közösség, ahol valóban számíthatunk egymásra.

Dr. Lanczendorfer Zsuzsanna néprajzkutatót jól ismeri a győri közönség, hiszen a könyvtár rendezvényein is gyakori vendég, ahol szűkebb hazánk, szülőföldünk néphagyományairól beszél. Ezúttal Népdalaink jelképei, szokásháttere című előadása világította meg, mennyire gazdag a népi kultúránk, milyen színes, beszédes annak szimbólumrendszere. Rámutatott arra is, hogy megfoszthatnak bennünket a hangszereinktől, mint a Rákóczi-szabadságharc után, amikor a Habsburg-megtorlás részeként a tárogatókat elnémították, betiltották, gyakran összetörték, vagy megfoszthatnak bennünket más nemzeti jelképeinktől, mint az 1848/49-es szabadságharc után, amikor az osztrák katonák vagy a félelemből cselekvő helyiek sok helyen elégették, elásták vagy elrejtették a „lázadók” jelképének tekintett cifraszűröket… egyet nem tudnak elvenni tőlünk, a bennünk élő népi kultúrát, népdalainkat, meséinket, a népköltészetet.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a népdalainkat, felfedezhetjük, milyen színes, sokat mondó jelképek rejlenek bennük, amelyekkel akár üzenni is lehet. Megőrizték például a nemzeti trikolórt azokra az időkre, amikor ezt nem lehetett nyíltan vállalni, nem volt tilos viszont piros rózsáról, fehér liliomszálról vagy zöld erdőről dalolni. A népdalokban a színek sajátos jelentéssel bírnak: a piros a szeretet, szerelem, a zöld a remény, a sárga a romlottság, a betegség jele. A színekhez növények, állatok kapcsolódnak, tükrözve eleink harmonikus kapcsolatát a természettel. Az elsőre talán bonyolultnak tűnő jelképrendszert egyre jobban megismerve egy fantasztikusan gazdag, egységes, motívumaiban és nyelvi lenyomataiban is kerek világkép bontakozik ki, amelyet elődeink ránk hagytak. És ha még belegondolunk, hogy ezekben mennyi lélekápoló, gyógyító, nevelő szándék és hatás rejlik, igazán gazdagok vagyunk. Lanczendorfer Zsuzsanna Kodály Zoltánt idézve arra buzdított mindenkit, hogy ne felejtsünk el énekelni, mert az „holt kincs a láda fenekén, életet akkor kap, ha viselik: a népdal is mennél többeké lesz, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje.” 

A következő fél órában Kozma László vezette be a hallgatóságot a Rezeda Népzenei Együttes műhelyébe Magyar népi hagyományok az oktatásban – ismeretátadás és hagyományőrzés a Rezeda Népzenei Együttes munkásságában címmel. A viszonylag szűkre szabott időben is sokoldalú bemutatóban volt részünk. A csoportvezető személyes indíttatásai mellett, a hagyományőrzés szándékával 1987-ben alapított együttes történetéről beszélt, amelyben fontos mérföldkő volt, amikor a Magyar Rádió rögzítette hét népdalcsokrukat. Ez megerősítést, önbizalmat adott, komolyabb közösséggé formálódtak, és tevékenységüket is bővítették. Neves előadókkal szerveztek ismeretterjesztő előadásokat, gyarapították a tudásukat. Számos fellépésük volt már országszerte, 14 európai országban, és egy alkalommal a kontinensen kívül, Brazíliában képviselték a magyar kultúrát. A szülőföld dalai mellett szívesen kalandoznak. Ízelítőként szigetközi, zoboraljai és moldvai dalcsokorral kedveskedtek a közönségnek. Ezen túl két videobejátszás is bizonyította, hogy a kiváló minősítéseken, 3 önálló CD-n és egy, a legszebb dalcsokrokat egybegyűjtő köteten túl mégis a közös éneklés örömére, szeretetére a legbüszkébbek. Ma már szakmai körökben az ország legismertebb ifjúsági hangszeres népzenei együttesei között tartják számon őket.

Dr. Sándor Ildikó néprajzkutató, mesemondó arról beszélt, hogyan lehetséges Élmény, tudás és közösségteremtés népmesével. Fontosnak tartotta tisztázni, milyen kritériumok mentén beszélhetünk népmeséről. Az eredetileg felnőtteknek szánt mese a társas munkák vagy a rituális alkalmak idején született. Költői műfaj abban az értelemben, hogy esztétikailag megformált és gondosan megszerkesztett, mint egy gótikus katedrális, amely a művészet hatóerejével katarzishoz juttat. A polgárosodó társadalmakkal azonban a népmese célközönséget váltott, már nem a felnőtteknek szólt, hanem a gyerekeknek. Ebben a közegben viszont már nem ugyanúgy működött. Ráadásul a paraszti életforma és közösségek eltűnésével a szájhagyományból átkerült a könyvekbe, mégpedig irodalmiasult formában. Ekkor már nem szembesülünk azzal, hogy a népmese változatokban él. Mivel gyermekolvasmánynak tekintik, bekerült a tankönyvekbe, és hozzájárult az olvasástanításhoz, ami mindenképpen haszon.
Nagyon nagy veszteség viszont a mesemondó személyének az elvesztése. Eredetileg az övé a főszerep. Nem lehet a közösségből akárki, és nem lehet bárki, ő egy alkotó, speciális tudással, empatikus képességekkel van felvértezve, aki a mese közös megalkotására hívja a hallgatóságot, viszonozza reakciójukat.

A mesekönyvek útvesztőjében ma nem könnyű eligazodni, törekedni kell megtalálni a hiteles forrásokat. Nagyon jó reakció a változó világra a Kecskeméti Rajzfilmstúdió legismertebb és leghosszabb filmsorozata, a Magyar népmesék, amelyet 1977-ben kezdtek el készíteni. Az ötlet a műterem vezetőjétől származott, aki még geodéta korában határozta el – megtapasztalván a magyar paraszti kultúra pusztulását –, hogy ha lehetősége lesz rá, mindent meg fog tenni ezen értékek megmentéséért. A mesék előzetes válogatását Kovács Ágnes, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzkutató Csoportjának kutatója végezte. A Pannónia Filmstúdió részéről Jankovics Marcellt kérték fel a sorozat kézbentartására, aki később már csak szakértő volt, a rendezői feladatokat átengedte Horváth Máriának és Nagy Lajosnak. 2011-ig száz mesét dolgoztak fel, mégpedig néprajzilag is hiteles reprezentatív forrásból. A rajzfilmsorozatnak óriási a hatása ma is. Közös élményünk, amely a hagyományokból merített képi világában, szövegében, jelképeiben is jól illeszkedik a mai világhoz.

Sándor Ildikó beszélt arról a Hagyományok Háza által immár húsz éve folyó munkáról, amelynek a központjában a Magyar népmese – Hagyományos mesemondás című képzés áll. Az elméleti tudás mellett gyakorlati képzést is kapnak a résztvevők, amely élőszavas mesemondást jelent, vagyis a népmese visszakerül az eredeti közegébe. A 2000-es évektől kezdve a mesemondás mozgalommá kezdett növekedni, keresi a helyét a világban. A közös ügy szeretete hívta életre a Meseszó Egyesületet, amelynek a mintaadás és az alkalomteremtés egyaránt célja. Mesekör, mesekaláka, mesekocsma, mesepárbaj, mesefesztivál – remélhetőleg egyre inkább ismert fogalommá válnak. Természetesen ezzel számos feladat is adódik, mert amíg régen a mesemondó készen kapta a hallgatóságot, a saját közösségét, addig ma ezt már meg kell teremteni. Újra kell alkotni az ilyen alkalmakhoz kapcsolódó szokásokat, szabályokat is, mert a mese a mesélő és a hallgató közös alkotása, élménye, kincse.

Mi is zárhatta volna méltóbban ezt a délutánt, mint a Klárisok zenekar mesekoncertje? A gyermekpszichodráma és a meseterápia elemeivel felépülő meséből természetesen a gyerekek a népi játékokat, a gyöngysorként felfűzött dalokat, a mozgást, vidámságot vették csak észre. A nagyobbaknak, akik hallották már A só című mesét, ismerős lehetett a történet, itt azonban nem a só, hanem az életet adó tiszta víz lett a szeretet mércéje. Innen a mesekoncert címe, Tíz, tíz, tiszta víz, amelybe belefért a szereplők hegyeken-völgyeken-vizeken által történő vándorlása, a „vizes” népdalok segítségével. Azt is elárulhatom, hogy a vidám áramlat a felnőtteket is magával sodorta, ők is szívesen bekapcsolódtak a játékba.

SzaSzi
Fotók: F. Sipos Bea, Márné Tóth Krisztina, Szilvási Krisztián

Fotógaléria: A magyar népdal- és népmesekincs tudásmegőrző és -átadó szerepe

21 kép