A Nagykanizsa melletti zalai kisközségből, Nagybakónakról induló mérnök, közgazdász tartalmas, fordulatokkal teli életutat mondhat magáénak, hozzájárulva a város hírnevének öregbítéséhez. A Kamarai Érdemérem, a Kamarai Presztízs Életműdíj és a vállalkozói Presztízs-díj előzte meg a mostani kitüntetését.

Mennyire volt hosszú az út a Kisalföld fővárosáig?

Lényegében akár tervezettnek is volt mondható, mert a nagyszüleim Vámosszabadin éltek, egészen kis koromtól kötődtem Győrhöz. A Zalaegerszegen elvégzett gépipari technikum után gépésztechnikusként helyezkedtem el a Magyar Vagon- és Gépgyárban, ahová már bekerülni sem volt egyszerű dolog. A bátyám az akkori 400-as szakmunkásképzőben tanított, elkelt a segítsége abban, hogy részese lehettem az 1969-ben megkezdett motorgyártásnak. Minőségi munkakörülmények és szerszámok álltak a rendelkezésünkre nekünk, a fehér overallos motorszerelőknek, akiktől meg is követelték a precíz munkavégzés végeredményeként a minőségi terméket. De a tanulást sem hagytam abba, esti levelező szakon 1979-ben általános gépész diplomát szereztem a Bánki Donát Műszaki Főiskola győri kihelyezett tagozatán, miközben kétévi határőrségi szolgálattal letöltöttem a katonaidőmet is.

Ez előbbre lépést jelentett a vagongyári hierarchiában?

Igen, felkerültem a technológia főosztályra, majd a végzettségemet megtoldottam közgazdasági diplomával. De a rendszerváltást követően – a lehetőséggel élve – saját céget alapítottam, amely személyhajózással foglalkozott. Sajnos a vízlépcső körüli anomáliák keresztülhúzták a számításainkat, így 1993-ban újabb évtizedre visszakerültem az akkor már Rába néven működő gyárba. Közgazdász munkakörben vettem részt a privatizációs igazgatóság munkájában, amelynek célja az volt, hogy a versenyképes fejlesztés és az önálló gazdálkodás előnyeire építve a részlegeket korlátolt felelősségű társaságokká alakítsa át. Az ezredforduló előtt a műszaki szolgáltató divízió, azaz a karbantartás igazgatóhelyettesének neveztek ki, majd amikor a vállalat kiszervezte ezt a tevékenységet, lehetőségem nyílt a géptelepítés, a motortekercselés és a forgácsolás kivásárlására. Éltem vele, így született meg az Ipartechnika Menedzser Kft.

És virágzik immár huszonharmadik éve?

Mára a banki értékelések szerint a hasonló szakmájú cégek országos rangsorában dobogós helyet foglalunk el. Persze nekünk is voltak nehézségeink, az indulás, majd a 2008-as gazdasági válság átvészelése sem ment könnyen, a tevékenységi körünk is változott, meg kellett szüntetnünk a forgácsolást és a motortekercselést, maradt fő profilként a géptelepítés és a komplett gyárköltöztetés. Célgépek tervezésében és kivitelezésében veszünk részt, valamint új irány a karbantartási szolgáltatás. Az összefogás, a közös jövőért érzett felelősség a válságban sokat segített, azóta pedig töretlen a fejlődés. Projektcég lettünk, a korábbi negyvennel szemben most harminckét alkalmazottal dolgozunk az egykori Szerszámgépgyár területén. A munkatársak ötöde magasan képzett, nyelveket beszélő kolléga. És vannak alvállalkozóink, nagyjából hasonló összlétszámmal. Éves forgalmunk eléri a másfél milliárd forintot, nyereségünk meghaladja az ipari átlagét. Magamról hadd mondjam el, hogy hetvenkét évesen még részt veszek a mindennapokban, elsősorban a stratégia alakításában, de már visszavonulóban, mert az operatív ügyeket a családom tagjai irányítják.

Az elismerés indoklásában nemcsak maradandó életműve, a műszaki értékek megteremtése szerepelt, hanem példaértékű társadalmi vállalásai, szponzori és mecénási jelenléte is…

A kultúra szeretetét apámtól, az egykori kántortanítótól örököltem; láttam, hogyan tanít énekkarokat, színjátszó csoportokat. A győri Kisfaludy Alapítvány egyik alapítójának a Győri Nemzeti Színház akkori igazgatója, Korcsmáros György kért fel 2000-ben, azóta is részt veszek az alapítvány tevékenységében, és anyagilag is támogatom a színház művészei által titkos szavazással megválasztott Kisfaludy-díj díjazottjait, valamint a fiatal tehetségeket. Cégünk öt éve vesz részt a Vaskakas Bábszínház rászoruló gyermekek részére indított segítő bérletprogramjában is, és még sorolhatnám, hogy milyen kulturális rendezvényeket, csoportokat tudtunk a megjelenéshez segíteni.

Ugye nem tévedünk nagyot, hogy a közösségért cselekvés családi vonás Miklósyéknál?

Mindebben nem kicsi a szerepe a feleségemnek, Miklósyné Bertalanfy Máriának, ő hosszú ideig ismert közéleti szereplője volt Győrnek mint az egészségügyi világszervezet, a WHO helyi koordinátora. Mi egy fiatalkori közös képzésen találtunk egymásra, hamar kialakult bennünk egymás iránt a kémia, két lányunkat neveltük fel, és ma, negyvennégy évi házasság után is mindenben támogatjuk egymást. Így lehettem egyéb elfoglaltságaim mellett különböző tisztségek után nyolc évig a megyei kereskedelmi és iparkamara alelnöke. Tizenegy éve pedig a Győri Ipartörténeti Alapítvány elnöke vagyok, és ebben a minőségemben ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy valósuljon meg a város gazdag ipari múltja emlékeit bemutató gyűjtemény, a városi múzeum részeként.

Befejezésül ne feledkezzünk meg a sportról sem. Miért csinálja?

Ifjú vagongyári munkavállalóként keresetkiegészítésként bábukat állítottam a régi ETO sporttelep akkor modernnek számító tekecsarnokában. Ez rögtön az eszembe jutott, amikor a sokszoros világbajnoknő, a fiatalon elhunyt Kristyán Zsuzsa öccse, az élők sorából már ugyancsak eltávozott István keresett meg azzal, hogy a Lenszövőgyár megszűnésével kilátástalanná vált a tekecsapatuk jövője. Évtizedes nemzetközi sikertörténet lett belőle, életem egyik szép pillanataként az NBC Kupa megnyerésekor Münchenben meghatódva hallgattam a Himnuszt. Azóta is bajnoki címek, helyezések fűződnek az Ipartechnika Győr SE női tekézőihez, és amíg a lányok értelmes célokért, közösségként lépnek hétről hétre a dobóállásokba, addig a segítésüket sem lehet hiábavalónak tekinteni…

Mohay Gábor
Fotók: Miklósy Lajos

Fotógaléria: Miklósy Lajos

Andorka Zsolt (2. kép) és Ács Tamás (3−4. kép) fotói

4 kép