A négyszereplős társalgást dr. Jánosi Zoltán irodalomtörténész, a Magyar Művészeti Akadémia művészetelméleti tagozatának és győri regionális munkacsoportjának tagja vezette, vendégekként pedig Vári Fábián László Kossuth- és József Attila-díjas kárpátaljai költőt, írót, néprajzkutatót, Magyar Zoltán írót, néprajzkutatót, valamint Tóth László József Attila-díjas költőt köszönthettük.

1848 márciusa, fókuszában pedig Petőfi Sándor alakja és szellemisége vezette fel dr. Jánosi Zoltán gondolatait, azok az idő(szako)k, amikor sokszor „szabályozottan” lehetett csak ünnepelni – vagy egyenesen tilos volt – a magyarság legnevezetesebb forradalmát. Szerencsére ennek ellenére „sem tudták egy kalap alá venni a három tavasz ünnepével”, a Kádár-korszak azon koncepciójával, hogy a pártállam a saját ideológiájához igazítsa március 15-ét, kilúgozván belőle a rendszerellenes tartalmat. (1848-cal összekapcsolták a Magyar Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltását, valamint 1945. április 4-ét, Magyarország „felszabadításának” napját, azaz a szovjet csapatok bevonulását.)

„Győrben vagyunk, miért éppen itt és miért éppen most emlékezünk Petőfi Sándorra? Miért éppen Kárpátalja és miért a Felvidék?” − tette fel a kérdéseket Jánosi Zoltán, majd nemzeti költőnknek a várossal történő erőteljes kapcsolatáról beszélt: születésének 200. évfordulóján, 2023-ban kétnapos konferenciát is szervezett alakja köré a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér. Petőfinek nagyjából 30 versét közölte le az első magyar nyelvű vidéki lap, a győri Hazánk, valamint úti leveleinek azt a részét, amely a Felvidékkel foglalkozik.

1849. július 31., Segesvár, Fehéregyháza – Petőfi eltűnése, valószínűsíthető (a tudomány által eleddig ténylegesen nem bizonyított) halála. Halála, amelybe a nép nem tudott, nem akart belenyugodni, így sokszor, sok helyen ezt megcáfoló történetek ütötték fel a fejüket. Jánosi Zoltán Magyar Zoltánhoz fordult a kérdéssel, talált-e, tud-e Petőfi halálával kapcsolatosan olyan mondákat, amelyek erről beszélnek – akár van valóságalapjuk, akár nincs. A Magyar művészetért-díjas néprajzkutató mindenekelőtt leszögezte, hogy a Petőfiről szóló folklórhagyomány, más neves kultúrtörténeti személyiségekéhez hasonlóan, sajátos mintázatot mutat – csakúgy a születésével, mint az eltűnésével, halálával, temetésével kapcsolatosan. Forradalmi költőnkről rengeteg ilyen mondahagyomány terjedt és maradt fenn, meglehetősen széles skálán mozogva: valóban meghalt; elbujdosott; elhurcolták (Szibériába); álruhában tovább járt köztünk; külföldön tűnt fel több helyen… stb. Hallhattunk egy ilyen jellegű, „saját szemmel látott” rövid legendát is Petőfi halálával kapcsolatban.

A kárpátaljai Vári Fábián Lászlót azon legenda mentén szólította meg Jánosi Zoltán, miszerint a cári csapatok elhurcolták magukkal Petőfit, aki aztán Szibériában folytatta az életét Petrovics Alexander néven, sőt feleségül vette az ottani postamester lányát, és még költőként is megpróbált ott érvényesülni. Mindezt hadifoglyok állították, és még állítólagos írásos bizonyíték is szólt emellett – utóbbiról később kiderült, hogy hamisítvány. Mindenesetre nehéz elképzelni, ha ez igaz, hogy ne próbált volna meg valamilyen úton-módon üzenni haza, vagy felvenni a kapcsolatot a hazával. Vári Fábián László a legenda ellen azza érvelt, hogy vajon Petőfi olyan szinten mengtanult volna rövid idő alatt oroszul, hogy ezen az idegen nyelven verselt? Neve egyetlen fogolylistán sem szerepel, egyetlen levéltári dokumentum sem támasztja alá szibériai életét. Egy expedíció „megtalálta” ott például Petőfi csontjait, de sosem lettek genetikailag vizsgálat alá vetve. Végül pedig „Petőfi forradalmas lelkével, habitusával nem összeegyeztethető” ez a szibériai békés tábori lét, feleséggel az oldalán – fejtette ki Jánosi Zoltán.

Tóth Lászlót Petőfi születésével kapcsolatban kérte mikrofonvégre az irodalomtörténész moderátor: hogyan vélekedik a szlovák nép Petőfiről, aki édesanyja révén szlovák származású volt, és aki aztán teljesen bebarangolta azt a vidéket? „Az ottani nép körében még a 20. század elején is mélyen élt a Petőfi-hagyomány, egészen a vele való azonosulás szintjén.” Mindez kitágítható a teljes Felvidék területére is, amely az 1800-as évek második felében egyenesen a költő szülőföldjének tartotta magát, illetve maga Petőfi is nagymértékben azonosult a szlovák vidékkel, amely a naplóiból is kiolvasható.

Hogyan alakult Petőfi „ünneplése”, a személyére és március 15-re való emlékezés Kárpátalján? – szólt a kérdés Vári Fábián Lászlóhoz. „Az 1950-es, 60-as években lehetetlen volt ott ezt a kérdést felhozni, és ünnepelni is.” Saját gyerekkori emlékeit is felidézve írta körül azt a kort ebben a tekintetben, majd arról beszélt, hogy az 1970-es években kezdődött meg valamilyen szinten, helyi „akciókkal” az emlékezés, a rendszerváltást követően pedig gyakorlatilag azonnal: szobrot állítottak Petőfinek Ungváron és Beregszászban, melyeket ugyan „több ízben meggyaláztak, megcsonkítottak”, de mindig sikerült valamilyen módon helyreállítani őket. Ma már szerencsére tucatnyi szobra van, és számtalan utca viseli a nevét Kárpátalján. A mostani orosz−ukrán háború kapcsán pedig úgy vált „aktuálissá” a költő, hogy az ukrán hazafiak „példaként” öltöztették be digitálisan Petőfi alakját saját nemzeti színeikbe, katonai egyenruhába az oroszok elleni szembenállás mintaképeként.

Ezt követően Magyar Zoltánhoz került újra a szó, akinek Petőfi a Felvidéken címmel jelent meg korábban kötete. Az eddig elhangzottakon túl vajon mit jelentett Kiskőrösön született nemzeti költőnk számára különösen a Felvidék? A néprajzkutatót már egyetemi hallgatóként foglalkoztatta a gondolat, hogy „Petőfi életében azoknak a mozzanatoknak és időszakoknak, melyeket a mai Szlovákia területén töltött el, alig van irodalomtörténeti és más jellegű alaposabb feldolgozása, összefoglaló látkép róla”. Holott megfordult többször Pozsonyban, Jókaiéknál Révkomáromban, Selmecbányán a líceumban, valamint volt két nagyobb lélegzetű felvidéki körútja: „egyrészt már beérkezett költőként 1845-ben, illetve 1847 nyarán – utóbbi két utazását a kor népszerű irodalmi műfajában, az útleírásokban örökítette meg”. Szívének a legkedvesebb település pedig Eperjes volt, ahol egy egész hónapot eltöltött Tompa Mihály és Kerényi Frigyes vendégeként, valamint Késmárk említhető még meg, ahol szinte „sztárként” fogadták.

Tóth Lászlóhoz azzal kapcsolatban fordult Jánosi Zoltán, hogyan ünnepelte Csehszlovákiában, és hogyan ünnepli ma az ottani magyarság március 15-ét? Az 1860-as évektől kezdődött meg a Petőfi-kultusz kialakulása Pozsonyban és a Felvidéken is, amely az „országváltásokkor” és a rendszerváltásokkor aztán mindig másképpen nyilvánult meg, ami azonban talán általánosítható bennük, hogy bár megosztotta a szlovákokat, renegátként, nemzetváltóként kezelik, amit az ottani nacionalista sajtó a mai napig nem képes megbocsátani neki. Mindenesetre „Petőfi – akár szlovák, akár magyar vonalon nézem – egyfelől a tiltakozásnak, a támadásoknak a szimbóluma, másrészt pedig a rokonszenvnyilvánításoké”.

Szécsi Margittól, Utassy Józseftől és Nagy Gáspártól idézett Jánosi Zoltán, hogy a beszélgetést a „hősre”, a hős eszményére, Petőfi örökségére terelje a mai magyar költészetben. Vajon mit jelentett Vári Fábián László számára nemzeti költőnk, amikor ő maga írni kezdett? „Voltak alkalmak, amikor azon gondolkodtam, hogy ez a fiatalember, aki viszonylag nagyon fiatalon halt meg, de teljes életművet hagyott hátra, európai nyelveket tudott megtanulni, felfoghatatlan tehetséggel rendelkezett.” Amelyek megfogták őt Petőfi életében, sorsában, tevékenységében, az leginkább zsenialitásának a ténye, rejtélyes halála és az, hogy egy ilyen elsöprő forradalom az ő vezetésével robbant ki, tulajdonképpen ő rázta talpra a nemzetet. Több verse is született róla: „Talpam alól / a föld kiszakad, / elvesztem / a világot. // És ibolyák lilája lapít, / ahol a hóhér elhalad. / Rég nem ibolya, kikerics. / Ökörnyál, / október, / Arad.” (Kikericsek − részlet) „Arca mostani mását / magammal elviszem, / ne lássa romjaiban őt / ezentúl senki sem!” (Várad felől az alkony… − részlet) „Háború van most a nagyvilágban / – talpig titánban millió kozák. / Keserűvé lett a szó a szánkban, / növésükben megálltak a fák. / Ideológiák csapnak össze, / vér hull mégis, becses embervér. / Döntsd el most már, hova állsz, Úristen, / hadd lássuk meg, melyik mennyit ér!” (Petőfi Dardzsilingben − részlet)

Tóth László ennek kapcsán arról beszélt, hogy Petőfi korának megrögzött újítója volt. A népköltészet mellett a romantika forradalmát ő vezényelte le, az első eredményeit ő érte el. Költészetének és prózájának nyelve tekintetében is a legnagyobb prózaírók, költők, nyelvművészek közé helyezik alkotásai. Tóth László is írt verset Petőfiről, de ide most egy Tőzsér Árpád költeményt hozott magával: „Nem látnám lázálmomban, hogy Oroszhon, / e fejünkre nőtt Gólem, torz Magóg, / nyugatra néz, szája tátva, belőle / húscafat: a roncs-Európa lóg.” (Levél Magyarországra − részlet)

Az utolsó kérdés, a népköltészet integrációjára vonatkozóan, Magyar Zoltánhoz szólt, hiszen a Petőfi-versek idővel népdalokká váltak, folklorizálódtak. De vajon szükség van-e még ma erre, létezik-e még a folklór? Az etnográfus véleménye szerint nem könnyű erre válaszolni, mert „idestova bő 100 éve, egészen Bartókék korától ketyeg ez az utolsó óra, mely szerint már nem lehet majd gyűjteni a hagyományos tematikákban és folklór műfajokban”. A 20. században szerencsére rengeteg ilyen alkotást sikerült megörökíteni a Kárpát-medence különböző területein. Magyar Zoltán 1995-ben kezdte el aktívan végezni ezt a tevékenységet, meséket, mondákat, balladákat jegyzett le. Még a 2000-es évek elején is sikerrel gyűjtögetett alkotásokat – köztük Petőfi-mondákat is – magas stiláris minőségben a megkérdezett, 70-es, 80-as éveikben járó emberektől. De úgy látja, nagyjából a 2020−2022-es covid időszaka az, amely a hagyományos folklór műfajoknak a határát jelenti.

„Azonban a szellemi néprajz, mint olyan, örök – legfeljebb átalakul, tematikája, műfaji struktúrája változik meg, de valamilyen szinten tovább él.” Példa erre a monda műfaji esetében a városi, modern, kortárs, Amerikából Nyugat-Európába (be)jött mondák divatja, amely ekkor az öreg kontinensen már 200 éve halott volt. Másrészt olyan teljesen új műfajok is jönnek létre, mint például a mémek világa az interneten, amely rendkívül fantáziadús mind tematikailag, mind jellegében, és képes ilyen értékeket hordozni.

A Nemzettudat és szabadság – 1848 öröksége című délutáni programon a kerekasztal-beszélgetést népdallá vált Petőfi-versek egészítették ki Tímár Sára és zenekara előadásában.

A bencés rend a kultúra szolgálatában című délelőtti programról, melynek során a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár előadásai hangzottak el, itt írtunk összefoglalót. A Nemzettudat és irodalmi érték szakmai találkozó második részére 2026. május 13-án és 14-én kerül sor ugyanitt, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárában, amely a Kárpát-medence magyar irodalmának nemzeti identitást formáló folyamatait vizsgálja majd. A program során a magyar irodalmi folyóiratok főszerkesztői, szerkesztői és munkatársai mutatják be, hogyan jelenik meg a nemzettudat gondozása a lapok munkájában, valamint irodalomkutatók, írók és kritikusok elemzik a nemzeti identitás múltját és jelenét a régió magyarságának irodalmában.

Szilvási Krisztián
Fotók: Márné Tóth Krisztina