Hogyan kell értelmezni az előadása címét? Milyen szempontból vagyunk az utolsó órában?

Induljunk ki onnan, hogy a keresztény civilizáció társadalmai egy olyan változáson mentek keresztül az elmúlt évszázad során, amelyhez fogható átalakulást az emberi civilizáció történelme még nem regisztrált. Eddig a világrengető események, háborúk, világjárványok, természeti katasztrófák, forradalmak után az emberi társadalmak újraszerveződése mindig a különböző közösségek mentén történt, legyen az a nemzetség, a nagycsalád, a törzs vagy a faluközösség. Tehát a közösségek mindig újjáalakultak. Ma gyakran használjuk ezt a kifejezést, például „közösségi” médiát, „közösségi” közlekedést emlegetünk, de ezeknek semmi közük nincs a hagyományos értelemben vett közösséghez. Legénykoromban még „tömegtájékoztatásnak”, illetve „tömegközlekedésnek” neveztük ezeket. A legviccesebbnek a „közösségi közlekedés” szófordulatot tartom, hiszen az utasoknak még az úti céljuk sem közös, és egymásról sem tudnak semmit a világon. Ha véletlenül együtt utaznak egy autóbuszon, azt a tevékenységet miért nevezzük közösséginek? A régi ember számíthatott a közösségére, ott mindent tudtak egymásról. A vasárnap délutáni pletykapadok nagyon fontos nevelésszociológiai, mentálhigiénés, társadalomlélektani kérdések megoldására alkalmas helyszínek voltak. Most tömegremeteként élünk egymás mellett, és ha valami nyomja a szívünket, azzal pszichológusokhoz járunk. Ez az egyik vetülete tehát ennek a problémának, hogy felbomlottak az emberek közösségei, amit úgy is megfogalmazhatnánk, hogy elveszítettük egymást.

Ennek a társadalmi eróziónak a következménye, hogy a keresztény civilizáció társadalmainak legtöbb területén a tradicionális, közösségi kultúra is megszűnt létezni. Gondoljunk bele, dédanyáink, dédapáink tudatának regisztereiben olyan értékek raktározódtak, amelyek hihetetlen összetett tudást képviseltek. Amikor az 1980-as évek derekán elkezdtem népzenét gyűjteni, a magyar falvak akkori idős korosztályának képviselői átlagosan 300–400 népdalt tudtak emlékezetből idézni, de akadt köztük olyan is, akitől több mint ezer népdalt sikerült dokumentálnunk. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek egy élő, aktív költészet, a népköltészet strófáit ezrével hordozták a tudatukban lerakódva. Érvénytelen műveltség lenne ez? Mondhatnánk, hogy ma viszont az iskolák széles körű műveltséget nyújtanak. Mégis azt tapasztaljuk, hogy kevés érettségizett tudna mondjuk csak ötven strófát elmondani versekből vagy dalokból. De az egyetemi hallgatók lelkében sem zeng már az ének, és ezzel szoros összefüggésben azt tapasztaljuk, hogy a hétköznapi megnyilatkozásaik során sem tudják magukat olyan költői képekben kifejezni, ahogyan az a dédszüleik korosztályában még mindennapos volt. Ez azt is jelenti, hogy ezeket az értékeket menteni, dokumentálni kell, különféle archívumokban megőrizni okulásul az utókornak.

A mai erősen vizualizált korunkban különösen a narratív műfajok, mint például a mesemondás, nagyon háttérbe szorultak. A Hagyományok Háza felvállalja a hagyományos, élőszavas mesemondás értékeinek ápolását. Miért fontos ez? Van-e ennek létjogosultsága? Ez milyen problémákat vet fel?

A mesemondás csak egy nagyon jól modellezhető, kiemelkedő példája annak, hogy mennyire szertefoszlik, illetve milyen válságba került a teljes narratív kultúránk. A teljes elbeszéléskultúránk eltűnőben van. Az emberek már nem mondanak egymásnak történeteket, így a történetmondás eltűnik az életünkből. Egy felsőoktatásban tanító kolléganő például arról számolt be, hogy 25 évvel ezelőtt az előadótermekben a tanítás előtt rendszerint egy jellemző zsivaj fogadta, most pedig, amikor benyit, szinte csend van, pedig tele az előadóterem, csak éppen mindenki a telefonját bűvöli. Nem beszélgetnek egymással, szinte nincsenek is jelen egymás számára.

Magam is tapasztaltam ezt a tendenciát, amikor a pedagógusképzésben tanítottam. Ma már a hallgatóság kiharcolja magának, hogy írásbeli számonkérés történjen és a lehető legkevesebb szóbeli vizsga legyen. Ez azért különösen fájó, mert a pedagógus legfontosabb munkaeszköze a saját beszélőkéje. Tehát amikor egy szóbeli vizsgán rákényszerül arra, hogy szavakba öntse a gondolatait, ott éppen a jövőbeli mesterségét gyakorolhatja. Írásban, a mai technológiák mellett gyakorlatilag lehetetlen megtudni, hogy mit sikerült átadni, milyen tudástranszfer valósult meg ténylegesen. Így tanárként sincs az embernek sikerélménye, hogy esetleg azt láthatná, hogy hatékonyan továbbadta a tudásanyagot.

A Hagyományok Háza 2026 februárjában Mese 25 címmel konferenciát rendezett a mesemondás hagyományának továbbéltetéséről…

Igen, itt a különféle népmesekutatók és egyéb szakemberek mellett felsőoktatásból és pedagógusképzésből gyűltek össze a kollégák tapasztalatcserére, tanulságok megfogalmazására.

A Hagyományok Házában a Magyar népmese – Hagyományos mesemondás képzés résztvevői mi mindent tanulhatnak meg a kurzuson?

Először is a szemléletet. Ki kell igazítani azt a hibás felismerést, hogy a mese a gyermekek műfaja. Ez a XIX. század elején kezdett terjedni, a polgári világ, az európai racionalizmus bűvkörében élő polgárság kezdte terjeszteni. Azt mondták, hogy mesével felnőtt, kivált férfiember nem foglalkozhat komolyan, hiszen ami a mesében meg van fogalmazva, az nem igaz, csak fikció, vagyis csak valami gyermekeknek való dolog lehet. Később még egy csavart kapott ez a felfogás, és már nemcsak a mesehallgatást, hanem a mesemondás tevékenységét is megpróbálták átruházni a gyerekekre. Ezt éppen a pedagógus társadalom követte el, akik kitalálták a gyermekeknek szóló mesemondó versenyek intézményét. Néprajzi, etnográfusi vértezettségem teljes tudatában szeretném leszögezni, hogy a világ néprajzkutatói soha, sehol, egyetlen kultúrában és egyetlen korban sem jegyezték fel azt az állapotot, hogy a közösségek mesemondó specialistái gyermek személyek lettek volna. A gyermeknek nem mesét kell mondania, hanem mesét kell hallgatnia. Abból lehet felnőtt – akár fiatal felnőtt – korára jó mesemondó, aki előzőleg évekig jó mesehallgató volt.

Ez azt jelenti, hogy ez az egyes számú feltétele a jó mesemondónak?

Igen, igen. A Hagyományok Házában most zártuk le a 20. évfolyamot, ami azt jelenti, hogy 2007 óta indítjuk a Magyar népmese – Hagyományos mesemondás című tanfolyamunkat, szigorúan felnőtteknek. Egyfajta posztgraduális képzésként szerveztük meg ezeket a kurzusainkat diplomás felnőtteknek. Több mint háromszázan végezték el a kezdetben 60, most már 90 órásra bővült akkreditált képzésünket, amelynek keretében egyetemi szintű ismereteket lehet szerezni a szövegfolklór különféle műfajairól, köztük kiemelten a népmeséről. Az elméleti alapozás módszertannal és gyakorlattal kibővülve válik teljessé. A módszertan azt jelenti, hogy megtanítjuk a résztvevőknek, hogy a Grimm testvérek vagy Benedek Elek és társai által jelentősen átdolgozott, irodalmiasított, olvasmányosított szövegeket hogyan lehet visszavezetni az élő szó kultúrájába. Hogyan lehet a népnyelv fogalomkészletével, illetve a mesei nyelvezet különféle stiláris jellemzőivel felruházni ismét ezeket a sokszor nemcsak hogy átírt, hanem lerövidített, kigyomlált szövegeket, amelyeket egy-egy népmese kötetben találunk. Itt nem a népmesekutatás köteteire gondolok, hanem a gyermekeknek szánt, könyvesboltokban tucatjával forgalmazott könyvekre.

Ezek a szövegek sokszor már alig tartalmaznak olyan fordulatokat, olyan narratívákat, amelyek egy paraszti mesemondó szájából ténylegesen elhangozhattak volna. Egy verekedést például szavakkal nem így festünk – a rádióban, azt esti mesében, a saját fülemmel hallottam, idézem, „tettlegességre került sor közöttük”, hanem például úgy, hogy „Hej, odalépett Jani, levágott egy pofont annak a sárkánynak, az egy nagyot ordított, erre megfogta azt a csúfságot a kötözködésinél, aztán püff! – térdig bevágta a földbe!” Ugyanaz a jelenet, csak más a narratíva. Ezt próbáljuk visszaépíteni, visszavezetni a szóbeliség kultúrájába. Szigorúan emlékezetből idézzük a történeteket, és szigorúan a saját szavainkkal mondjuk el, azzal a kitétellel, hogy azok a népnyelv fogalomkészletével és a mesei nyelvezet fordulataival szólaljanak meg.

Milyen az utóétele, visszhangja ezeknek a képzéseknek?

A nálunk végzettek közül sokan igényt tartottak arra, hogy tovább is tartsák egymással a kapcsolatot. Több önálló, civil szerveződés is létrejött a szakmai felügyeletünk mellett. Ezek az egyesületek ma gyakorlatilag egy országos, sőt Kárpát-medencei hatókörű, magyar nyelvű mesemondó mozgalmat működtetnek. Ennek a mozgalomnak különféle fesztiváljai, továbbképzései, kiadványai léteznek, akciókat szerveznek, például 24 órás mesemondást, megjelennek falunapokon, fesztiválokon, mesét mondanak óvodákban, vagy akár idősotthonokban, sőt, van olyan is köztük, aki börtönökbe jár mesélni. Szerteágazó tevékenységet végeznek a végzett hallgatóink, és a legnagyobb örömünkre a táncházmozgalom módszertanának megfelelően immár a zene, a dal, a tánc és a kézművesség mellett a szövegfolklórral a néprajzkutatás dokumentumai és felismerései segítségével végzik a munkájukat.

Az utolsó órát emlegettük, de ennek hozadéka az az örömteli tény is, hogy a Hagyományok Háza Magyar népmese – Hagyományos mesemondás tanfolyam módszertana bekerült a Szellemi Kulturális Örökség „Jó gyakorlatok nemzeti jegyzékébe”. Mit jelent ez pontosan?

Még jobb hír az, hogy az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága egyhangú szavazással döntött arról, hogy a magyar állam ezt a módszertanunkat továbbküldi és felterjeszti az UNESCO legjobb eljárások nemzetközi jegyzékére, a Register of Best Practices-be. Hogyha ezt elfogadják, akkor lesz a Kodály-módszer, a Pető-módszer, a Táncház módszer mellett egy negyedik magyar elem is a legjobb eljárások regiszterében, amelyik mintegy példaként állíthatja a világ összes többi érdeklődője számára ezt a magyar módszert tanulmányozásra, vagy akár a saját kultúrájukon belüli sikeres alkalmazásra, a szellemi kulturális örökség megóvására.

A Nemzettudat és irodalmi érték a Kárpát-medence magyar nyelvű kultúráiban című szakmai találkozóra és tudományos konferenciára 2026. március 25–26-án kerül sor a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának második emeleti rendezvénytermében (Baross út 4.), a rendezvényről további részletek itt találhatók.

SzaSzi
Fotók: Agócs Gergely engedélyével!