A Pannonhalmi Főapátsági Könyvtárat Magyarország legrégibb gyűjteményeként tartják számon, amely a közelmúltban egy rovarinvázió miatt többet szerepelt a sajtóban. Ebből adódik a kérdésem: mekkora felelősséget ró egy ilyen gyűjtemény a kezelőjére?

Pannonhalmán, a korabeli források szerint Pannónia Szent Hegyén vagy Szent Márton hegyén 996 óta élnek szerzetesek; itt épült meg az első egyházi intézmény, itt született meg az első egyházi közösség Magyarországon. Miután Szent Benedek Regulájában nagyon fontosnak tartja az olvasást, itt jött létre az első könyvtár hazánkban – ha aztán „a magyar történelem zivataros századaiban” nem is fejlődött töretlenül és nem is működött folyamatosan. Ez az elsőség több mint ezer év távlatából is nagy lehetőségeket rejt, de kötelezettséget is jelent. A Regula 31. fejezetében a házgondnokra vonatkoztatva ezt olvashatjuk: „A monostor minden fölszerelését és minden vagyonát úgy tekintse, mint az oltár szent edényét” (RB 31.10). Ezt az utasítást minden rendi tisztségviselőnek ma is szem előtt kell tartania, sőt azoknak is, akik a monostor világi munkatársai. Úgy gondolom, különösen is érvényes ez az intelem azokra, akik a bencés rend kulturális kincseit őrzik és gondozzák a könyvtárban, a levéltárban és a múzeumban, mely kincsek a nemzeti kulturális vagyon részét képezik, sőt, Pannonhalma esetében a világ kulturális örökségének részét is.

Az állománymentés mellett – úgy tudom – valamiféle állapotfelmérésre is sor került. Ez csupán megelőzési célokat szolgál, vagy más haszna is várható? Volt a rosszban valami jó? A „nagytakarításnak” beszélhetünk pozitív hozadékairól is a rovarok kiirtása mellett?

A fertőtlenítést végző Pre-Con Kft. munkatársai minden egyes könyv állapotáról – károsodás jellege, helye, mértéke – feljegyzést készítettek, az adatokat térképre helyezték. Az adatok összesítése és értékelése még mindig folyamatban van. Azt reméljük, hogy e jelentés ismeretében adatalapú döntéseket tudunk majd hozni az állományvédelmi munkánkban. A feljegyzések alapján igazából két évszázadra tekintettünk vissza, és minden károsodást számba vettünk. Azt látjuk, hogy az elmúlt több mint 220 évben a teremkönyvtár mintegy 100.000 kötetének a felét meghaladóan érte valamilyen károsodás: savasodás, penészesedés, bogárfertőzés, rágcsálók, fizikai sérülések. Azt nem lehet pontosan megállapítani, hogy ezek a sérülések 50−100−200 évvel ezelőtt, vagy a mentesítési eljárás előtti hónapokban keletkeztek. Ez a kenyérbogár-fertőzéssel kapcsolatban is igaz. A gyűjtemény történetében előfordult, hogy egyes könyvek, hagyatékok már eleve károsodásokkal, fertőzötten kerültek be. A kenyérbogár-fertőzés megszüntetése és elhárítása a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtárban nemcsak embert próbáló feladat volt, hanem annak megindító és felemelő megtapasztalása is, hogy a szűkebb és tágabb „bencés család,” egykori diákjaink és barátaink, a könyvtáros kollégák az értékek megőrzését közös feladatnak és felelősségnek tartják. Voltak, akik anyagi támogatással, mások technológiai ötletekkel vagy fizikai erejük felajánlásával segítettek bennünket: szívesen eljöttek volna rakodni, dobozolni.

Az elmúlt évszázadok nemcsak fizkai lenyomatot hagytak a gyűjteményen. Milyen változások fedezhetők fel, hogyan változott meg a gyűjtemény eredeti funkciója?

„A tétlenség a lélek ellensége. Ezért a testvérek a megállapított időben foglalkozzanak testi munkával, más órákban pedig szent olvasmányokkal” – írja Szent Benedek a Regula 48. fejezetének bevezetőjében. Talán ezen bekezdés alapján fogalmazta meg először egy névtelen bencés a rend jelmondatát: „ora et labora”, imádkozzál és dolgozzál, melyhez még egy felszólítás társult: „et lege” − és olvassál. Ennek szellemében éltek az első szerzetesek Pannonhalmán, és ezt tartják szemük előtt mai követőik is. Egy a Pannonhalmi Főapátsági Levéltárban őrzött, 1090 körül keletkezett oklevélen maradt ránk az első magyarországi könyvjegyzék (könyvkatalógus). A tatárdúlás, a török uralom, a Rákóczi-szabadságharc, majd a II. József-féle feloszlatás (1786) után mindig újra kellett alapítani a könyvtárat, és a lege (olvassál) felszólítást szem előtt tartva ezt mindig meg is tették az általában bibliofil főapátok. A könyveket a monostor épületegyüttesében több helyen őrizték: a liturgikus könyveket a templom közelében, a tankönyveket (hiszen az első iskola is Pannonhalmán nyílt meg) a másolóműhely és „tanterem” közelében, és volt könyvesház is. Az, hogy egy külön könyvtárépületet emeljenek, a barokk korban merült fel először, de ez nagyon költségesnek bizonyult, nem valósult meg. Könyvtárunk nem holt gyűjtemény, ma is folyamatosan gyarapítjuk teológiai szakirodalommal és bencés vonatkozású dokumentumokkal. Nyilvános könyvtár vagyunk, bárkit szívesen látunk, a muzeális anyagot természetesen csak helyben lehet kutatni.

Melyik időszak tekinthető a könyvtár fénykorának?

A II. József-féle feloszlatás után 1802-ben azzal a feltétellel működhet ismét a rend, hogy iskolákat kell vállalniuk. Ehhez pedig könyvtár kellett. 1802-től – ebben az évben született meg az Országos Széchényi Könyvtár is – számítjuk a könyvtár újkori történetét. Szép klasszicista könyvtártermünk – talán elfogultság nélkül mondhatom, hogy a legszebb hazai teremkönyvtár – az 1820-as, 1830-as években épült. A teremkönyvtárakat az egyházi vagy világi fenntartók a 16. századtól kezdve úgy építették, hogy befogadhatták az adott levéltár (archívum) anyagát és a múzeum kincseit is. A 19. századot egyféle „összgyűjteményi” szemlélet jellemezte. Széchényi Ferenc nemcsak a könyveit adományozta oda a nemzet javára, hanem a numizmatikai gyűjteményét és a földabroszait (térképeket) is. Így volt ez Pannonhalmán is – az oldaltermekben különböző gyűjtemények kaptak helyet. 1802-ben 757 dokumentummal indult immár sokadszor újra a gyűjtemény, és a század végére már csaknem 100.000 kötetet számlált. Joggal mondhatjuk ezt, a 19. századot a könyvtár fénykorának.

Mire a legbüszkébb könyvtárosként?

Néhány nappal ezelőtt ugyanezt kérdezték tőlem egy interjúban. Akkor és most is ezt tudom mondani: a büszkeség távol áll – mindig is távol állt – tőlem, hiszen: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7), olvashatjuk a Szentírásban. Az egyházi könyvtárak 1950 után megsemmisültek vagy raktárakká váltak. Pályakezdésem egybeesett a rendszerváltással – 1990 óta dolgozom a pannonhalmi könyvtárban –, amikor az egyházi gyűjtemények esélyt kaptak arra, hogy feléledjenek tetszhalott állapotukból. Élve a kínálkozó lehetőségekkel, megtettem mindent, amit megtehettem, amit bírtam. Lassan elmondhatom, hogy „a pályát megfutottam”... (vö. 2 Tim 4,7). Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a kapott talentumaimat kamatoztattam. A könyvtárosság – ahogy a tanárság is – szolgálat. Aki ezeket a szakmákat hivatásként műveli, az folyamatosan ad. Adja önmagát, egész egyéniségét, személyiségét... ismeretet, tapasztalatot... remélhetőleg bölcsességet. Ugyanakkor az ember tudja: „egy idő után még nevünket is elfelejtik és nem emlékeznek többé tetteinkre” ( Bölcs 2,4).

Ásványi Ilona

Általános és középiskolai tanár, könyvtáros, könyvtári szakértő, vezető szakfelügyelő. 1990-től a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár könyvtárosa, 1998-tól helyettes igazgatója, 2018-tól igazgatója. 1999–2004 között az Egyházi Könyvtárak Egyesülése titkára, 2004–2007-ig elnöke, 2007–2010-ig elnökségi tagja, majd 2016−2022-ig ismét elnöke. Díjai: A Könyvtárügyért (2010), Szinnyei József-díj (2011), Magyar Arany Érdemkereszt (2024), Miniszteri Elismerő Oklevél (2026).

A Nemzettudat és irodalmi érték a Kárpát-medence magyar nyelvű kultúráiban című szakmai találkozóra és tudományos konferenciára 2026. március 25–26-án kerül sor a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának második emeleti rendezvénytermében (Baross út 4.), a rendezvényről további részletek itt találhatók.

SzaSzi
Fotók: Csapó Balázs (címlapkép), Pannonhalmi Főapátság