Az előadás, amelyben minden a „fonákjára fordul”, a belső világunk felé vezet. Oda, ahol felismerjük és elengedjük a ránk nehezedő elvárásokat, és közelebb kerülünk belső rendünkhöz, a saját utunkhoz. Az ősi magyar hitvilág szimbolikus képeit kortárs formában látjuk megelevenedni: testet öltött erőkként, amelyek megnyitják a belső és külső világunk közötti átjárót.
A Fonák arra hív, hogy a nem létező egyetlen helyes út követése helyett merjük felfedezni a sokféle nyitott ösvényt, hogy ráérezzünk a világban betöltött helyünkre.
József Attila szavaival:

„Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

(Nem én kiáltok – részlet)

Tavaly júniusban az Interkulturális szálak című kiállítás kapcsán beszélgettünk. Annak a projektnek a közösség ereje volt a fókuszában. A mostani táncszínházi előadásnak mi a lelke?

Pille önismereti utazása, amely a belső világába vezet, ahol találkozik Fonákkal. És ettől a ponttól a kapcsolatuk dinamikája kerül a fókuszba. Az, ahogyan felismerik, hogy ők ketten egyek, egy embernek a színe és a fonákja. Ez a szimbolikus helyzet több kérdést felvet. Például, hogy mit merünk megmutatni magunkból a világnak? Csupán a felszínt? Egyáltalán mit látunk magunkból a tükörben? És mi történik, ha félretoljuk a tükröt, és átlépünk a mögötte nyíló átjárón? Egy számunkra is ismeretlen világ jelenik meg, a belső énünk, amellyel szeretnénk kapcsolatba lépni – ez a gerince az egész előadásnak.

Jung árnyék fogalma jutott eszembe a fonák szóról. Mit jelent számodra ez a belső én? Mennyi köze van a nehezen feltérképezhető tudatalattihoz?

A jó és rossz harcától elszakadva, új perspektívából szerettem volna ránézni az önismeret témájára, ennek a kísérlete az előadás. Ezért szerettem volna egy olyan duális identitást létrehozni, ami nem a jó-rossz, a fény-árnyék spektrumon mozog, hanem egy sokkal organikusabb különbségre alapoz: mi az, amit látunk, láttatunk, és mi az, amit nem? Miért mondanánk egyikről vagy másikról, hogy az rossz? Ez nyilvánul meg a két kulcskarakter kapcsolatában is, mert Pille követi ugyan Fonák útmutatásait, de időnként meg is kérdőjelezi azokat. Fontos kérdés, hogy mennyire hallgatunk a belső énünkre, hogy vajon mennyire formálja a gondolkodásunkat és a tetteinket.

Az ajánlóban azt olvastam, hogy: „a nem létező egyetlen helyes út”… Akkor tulajdonképpen mi az a cél, ami felé haladunk a történetben?

Ebben a kérdésben erősen visszanyúltunk az ősi magyar szimbólumokhoz, motívumokhoz. Az előadásban fontos szerepet tölt be az ősökhöz és a természethez fűződő viszonyunk. Egy a mai pszichologizált belső énen túlmutató, rejtett énnel, és a világgal való holisztikusabb, teljesebb kapcsolódást kerestünk. Számomra a világfa az a szimbólum, ami a leginkább ki tudja fejezni ezt – a mozdulatok világán keresztül is. Világfa vagy égig érő fa, ami összeköti az eget a földdel, az ősöket a most élőkkel. És ami bennünk is megnyilvánul látható szinten mint gerincoszlop, és persze láthatatlanul is. Ez a csatorna, amin keresztül létrejöhet a dialógus, innen kapjuk az útmutatást, a választ, hogy mi az az irány, ami felé haladhatunk.
Pille, miután megéli a magányt, a csalódást és a hiányt, elfordul a felszínes kapcsolódásoktól, és belső világa és az ősei felé fordul. A Fonóban egy rituálé segítségével kapcsolatba lép a három ősanyával, akiktől nagyon sok segítséget kap. Ők a három női archetípus, akikhez fordulhatunk az életünk során: a lány, a nő és az asszony.

Ha jól értem, az előadás azt üzeni, hogy mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját. De ehhez nagy fokú tisztaság, tisztánlátás szükséges. Hiszen a világ nagyon sokféle irányt kínál...

A tisztaság egy központi eleme a darabnak és az út megtalálásának. Amikor Pille megérkezik a belső világába a második felvonás elején, először egy mocsárban találkozik Fonákkal. Ez a kiismerhetetlen hely jelképezi a társadalmi nyomást, az elvárásokat, amelyek az embert beolvadásra, gyakran az önazonossága elvesztésére késztetik. Itt nagyon nehéz a tisztaságot megőrizni, visszanyerni. Pille és Fonák kettőse mutatja meg azt a fejlődési utat, amely elvezet a folyópartra, a megtisztuláshoz. Itt is visszaköszön a mottóként választott József Attila idézet, ami az egész előadást átitatja: „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat.”
Mert csak amikor mélyebbre, a felszín mögé nézünk, kapcsolatba kerülve a fonákunkkal, és egy nagyobb egész részeként szemlélve magunkat, akkor találhatunk el a folyóhoz, a megtisztuláshoz. A megtisztulás pedig elfogadáshoz és egy sokkal békésebb állapothoz vezet. Újra eggyé válhatunk a természettel, megtalálva a saját helyünket az univerzumban: „Légy egy fűszálon a pici él / S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

A tavalyi Interkulturális szálak egy közösségi projekt keretében valósult meg. A mostani esemény mögött is egy csapat áll. Mesélnél róla?

Az összefogásról tanulmányt lehetne írni, tervezem is. Nagyon hálás vagyok a csapatomnak. Csodálatos, hogy az egész folyamaton, ahogyan az előadás megszületik, együtt megyünk végig. Eszméletlenül jó érzés számomra, hogy egy alkotáson, ami belőlem indult, most ennyien dolgozunk, táncosok, szervezők, látványtervezők, és úgy, hogy közben mindenki a sajátjának tudja érezni. Mindenki beleteszi az értékes idejét és energiáját, méghozzá örömmel. Ettől még jobban felértékelődik az egész. 
El kell mondanom, hogy micsoda fantasztikus közreműködőink vannak. A Kovács Margit Iskola tanulói készítik a díszleteket, amelyeken keresztül megelevenednek a világot összefogó szálak, az a szövet, amit az ősanyák irányításával készítenek a szövők, a dolgos, világot rendben tartó kis lények. A képi világot – mert vetítés is lesz az előadás alatt – Guzmics Gergő, az Örkény Színház videótechnikusa készíti. Az általa teremtett látványra is támaszkodik a produkció.
Az előadás központi eleme: az átjáró, ahová az ősanyák, a világot rendező szálak által vezetik Pillét. Ezt az átjárót Bors Ferenc, a párom készíti egy fantasztikus fény-füst installáció formájában, amely hihetetlenül emeli a darab vizuális világát és tartalmi mélységét. Kulcsmomentumról van szó, hiszen a Fonák legfőbb üzenete, hogy mindenkinek meg kell találnia magában ezt az átlépési pontot. Mert ha rálelsz, és át mersz menni rajta, akkor idővel minden rendeződik az életedben.

Hogyan jelenik meg az ősi magyar hitvilág az előadásban?

Kortárs nyelvre lefordítva, hogy könnyebben lehessen hozzá kapcsolódni. Például Bűvellő az a karakter, aki az átjárót őrzi. Ő tulajdonképpen egy táltos, egy közvetítő a két világ között. De a táltos kifejezés nagyon távolinak tűnt. Azzal, hogy az átjáró őrzőjének nevezzük, hozzáférhetőbbé, átélhetőbbé válik a folyamat, amit ő kísér.

A tánc egy sajátos nyelv, amivel máshogyan lehet elmesélni történeteket. Számodra mit jelent ez a kifejezési forma?

Nagyon szeretek szimbólumokkal, metafora- és allegóriahálókkal dolgozni. És szerintem ezt a világot a tánc képes összekapcsolni és megjeleníteni testileg, vizuálisan, muzikálisan és tartalmilag. A táncszínházban mindig több művészeti ág találkozik, és ezzel egy hihetetlenül univerzális alkotói közeg jön létre, amelyben ráadásul mint közösség veszünk részt. Együtt megyünk végig a folyamaton, és együtt interpretáljuk a színpadon azt az élményt, ami a különböző emberek összeadódó energiáiból megszületett.
Van egy kifejezés: embodied experience, ami azt jelenti, hogy a tánccal túl tudunk lépni az elmén, és megtapasztalhatjuk a külső és belső világot a testünkön (érzékeken, mozgáson) keresztül is. Ez a kutatás egyik legteljesebb módja számomra, amivel mögé lehet nézni a dolgoknak, önmagunknak, amivel fel lehet fedezni, mi honnan ered, miért jött létre… Egy a német kifejezés jut eszembe: „wissen steckt in Artefakten”, azaz minden tárgyban-alkotásban tudás rejlik. Táncelőadásunk maga a keresés folyamata, amelybe – bízom benne – a nézőket is be tudjuk vonni.

Szabados Éva
Fotók: Kis Martin és Jaksy Lili