2025 decemberében jelent meg legújabb regénye Mit tesz Isten címmel, amelyet trilógiaként emlegetnek a Jancsiszög és a Kalef sorába illesztve. A három regény azonban nemcsak a korszakokat tekintve, hanem sok másban is eltérő. Mégis mennyire tekinthető trilógiának?

Nem is tudom, vannak-e szabályok arra nézve, mit nevezhetünk trilógiának. De valóban nem egységes folyamról van szó, sőt, teljesen önálló regényekként olvashatók, tehát nem muszáj felvállalni az egészet, ha bármelyikbe is belefog valaki. Alapvetően csak az tartja össze őket, hogy mindhárom főhős, akik egyúttal az elbeszélők is, a Cseke családból származik, annak más-más generációjából. Saját történetük van, ami azonban itt-ott összefonódik a másik kettőével, így aztán emlegetik is egymást, már csak azért is, mert fel- és lemenői egymásnak. Mindhárom regény első szám első személyben szólal meg, de míg az első, a Jancsiszög hagyományosan elbeszélő, s a könyv nagyobb részében a múltról mesél, addig a Kalef jelen idejű, s mintha a főhős fejében lennénk, illetve ő közvetíti felénk az általa éppen látottakat, gondoltakat, megélteket. A harmadik rész, a Mit tesz Isten visszatér a hagyományos elbeszélői formához, de a nyelvezete miatt mégis nagyon elüt az elsőtől. Mindhárom főhős a maga, illetve a maga korának modorában beszél, s már ez is különbözővé teszi a három regényt, hisz elsősorban a stílus az, ami egy művet meghatároz. Azt hiszem az azonosság, ami miatt nevezhetjük trilógiának, a személyiségükben, illetve a családi szellemiségükben rejlik, amit épp csak a kor, amiben élnek, farag meg némiképp. Vagy talán jelentősen, nem is tudom. Én valahogy alapvetéseimben a nagyapámhoz és apámhoz közelállónak érzem a személyiségemet, annak ellenére is, hogy pontosan rá tudok mutatni azokra a – nem is jelentéktelen – pontokra, amikben nem csak az eszemmel, de a szívemmel is homlokegyenest ellenkezőleg látok dolgokat, mint az apám. A nagyapámról ezt nem tudom biztosan, mert vele alig volt alkalmam találkozni. Róla csak úgy érzem, vagy úgy képzelem.

Ebben a kötetben is bizonyítja, mennyire otthonos az Ön számára a történetmesélői attitűd. Mi inspirálja erre: a korszak, egy-egy történelmi esemény, élethelyzetek, emberek, sorsok? Mi a vezérfonal?

Be kell, hogy valljam, maga a mese inspirál, vagyis nincsenek magasabb céljaim, sosem gondoltam, hogy nemzetem vagy akár csak a generációm nagy tanítója lehetnék bármelyik témában, amit említett. Maga a mese fogott meg már gyerekkoromban, ahogy egyébként minden gyereket, de én talán intenzívebben, szenvedélyesebben éltem meg ezeket a meséket, de persze ezt sem tudhatom, mindenesetre az én esetemben tökéletesen rátelepültek az életem egyéb részeire, elsősorban az iskolai tananyagaimra. Sőt, igazából be is helyettesítették azokat. És aztán úgy maradtam, ahelyett, hogy kikomolyodtam volna belőle. Aztán ott voltak a családi összejöveteleink, ahol szintén folyton sztorizgatott valaki, az egyik nagybácsikám öt évig volt szovjet fogságban, egy másik hazahozta a csapatát a Don-kanyarból egy hamisított nyíltparanccsal, az egyik dédapámmal lerobbant a Margit híd, a másik fiatalon egyszer csak lehúzta a rolót a szabóműhelyén, és soha többé nem volt hajlandó dolgozni. És mi szószátyár család voltunk, mindenki mindenkinek a sztorijait elmesélte mindenfelé.

Aztán a kocsmák, ahová magam jártam… Imádtam hallgatni az öregek történeteit. Aztán magam is elkezdtem csavarogni mindenfelé, nálam is felgyűlt sok történet, hosszúak is, apró töredékek is, amik mind nyersanyagok. De az is igaz, hogy egy-egy esemény önmagában még nem késztet mesélésre. Ahhoz kell, hogy legyen benne valami érdekes, mármint számomra érdekes, ami aztán megtalál embereket, akik számára szintén érdekes. Lássuk csak… a korszak semmiképpen, az nekem csak annyiban érdekes, hogy milyen díszleteket kell használnom írás közben. Egy történelmi esemény már lehet ilyen, de azon belül is fontosabb az ember, aki azt megéli, hiszen a történelem, vagyis amit annak nevezünk, nem más, mint az ember cselekedeteinek folyama, következménye. A vicceink is emberekről szólnak, akkor is, ha Nyuszi és Süni és Medve, satöbbi a szereplőik. Élethelyzetek, sorsok… igen, ez a fontos. Egy-egy történelmi esemény, mint például a holokauszt vagy Trianon és következményei, csak rámutat az emberi lélek milyenségére, alkalmat teremt annak megmutatására. Ez mindenképpen szándék, de az elsődleges cél az, hogy az olvasóknak élményt nyújtsunk, akár sír, akár nevet éppen.

A regény végén a jegyzetekben jelzi, mi valós, mi fiktív, mi annak valós megfelelője. A történelemi háttér „megfestésénél” mennyiben fontos szempont a hitelesség?

A kérdést onnan közelíteném meg, hogy nem minden olvasónak írunk, mindenki csak a maga nyelvét értőknek, szeretőknek ír. Ennek a szeletnek a méretét nemigen tudjuk befolyásolni, de nem is igen kell, illetve csak ha pénzért, népszerűségért csinálja valaki, s nem esik nehezére őszintétlennek lenni. Nekem nehezemre esik, s bár természetesen én sem bánnám, ha népszerű, sok könyvet eladó író lennék, azt a műfajt képtelen vagyok művelni, amivel rengeteg embert lehet elérni. Mondhatnám úgy is, hogy rászedni, s akkor még finom voltam. Ez a hitelesség egyik oldala, ez ugye az író személyét illeti.

De ha úgy érti, hogy a szövegben mennyire törekszem a hitelességre, akkor azt válaszolom, hogy amennyire csak tudok. De persze ez egy regény, tehát regényes. Előfordulnak benne olyasmik, amik nem történtek meg, de olyasmik nem, amik nem is történhettek volna. Tehát lehet, hogy megtörténtek. Éppen azért használok a valós dolgok között és mellett fiktív helyszíneket, fiktív személyeket, hogy véletlenül se hamisítsak történelmet. Ha pedig egy valós személytől veszem el a valós tetteit, s azokat fiktívekkel vegyítem, akkor kötelességemnek érzem, hogy ezt – az illető nevével együtt – jelezzem a jegyzetekben.

Ha a saját jelenünktől eltávolodunk, akkor jobban utána kell olvasni a régmúlt dolgainak. Mennyi kutatást igényelt ez a regény?

Igen, ehhez a regényhez jóval többet olvastam, mint amennyit írtam. Amúgy sem ártott. Persze nagy vonalakban tisztában voltam előtte is a történelemmel, hiszen éppen azért akartam írni róla, de a részleteket történészek munkáiból olvastam ki, vagy erősítettem meg. Meglepetések is értek olykor, és többnyire szórakozásnak is remek volt. Sokszor olyan eseményeket, személyeket is beleírtam, amiket a magam addigi tudása alapján nem írtam volna. Továbbra is a valóság a legnagyobb regényíró, fölösleges versenyezni vele.

A regény műfaja mellett más műfajokban is vállaltan megmutatkozott már. Melyikben milyen lehetőségeket talál a saját mondanivalója számára?

Ez sem tudatos nálam, sőt még nem is gondoltam rá, hogy a témáimhoz műfajt válasszak. Sőt, talán még a saját mondanivalómat sem határoztam meg a magam számára. Az ösztöneimre hagyatkozom, tehát engedem, hogy egy-egy felmerülő történet elragadjon, s hiszek benne, hogy az ragad el, amiben érzek fontos mondanivalót, vagy legalább egy jó viccet. A vicc nagyon fontos, akármilyen szövegről van szó. A dalban is kell viccnek lennie. Témától függetlenül. Vannak torokszorító pillanatok, de hosszú hetek már nem léteznek vicc nélkül, a legnehezebb megpróbáltatások, tragédiák közepette sem, hiszen a vicc, a humor, a már említett irónia egy túlélési eszköz, ha úgy tetszik, fegyver… vagy inkább pajzs. Nemhogy nem szabad viccelni, ha hitelesen akarunk írni valamiről, de egyenesen kötelező, illetve a szereplőinket kötelező vicceltetnünk. És persze minden jó viccnek egyúttal mondanivalója is van. Az emberről, ahogy azt már beszéltük. A vicc a legrövidebb irodalmi műfaj.

Van-e olyan téma, amelyik gyakrabban visszatér, és esetleg a regényben, a dalban is kifejezést nyert?

Volt már, aki megjegyezte, hogy visszatérő témám a nemzeti egység vagy mifene. Mármint a megosztottság és annak lehetőség szerinti megszüntetése, és azt is hozzátette, hogy nem érzem-e ezt lehetetlen küldetésnek. De igen, annak érzem. Sőt tudom, hogy az, hiszen a prioritásaink, érdekeink, még a becsületünk mértéke is megoszt minket, s ez sosem lesz másként. Én inkább csak azt hajtogatom, hogy ez a mérhetetlen gyűlölet, és az az elképesztően ostoba, primitív hangnem, amit ma politizálásnak hívnak és alkalmaznak minden oldalon, az biztosan nem szolgálja együttes érdekeinket, és semmiféle konstruktív, értelmes vitát nem tesz lehetővé. Én nem tetszelgem a nemzet egyesítőjének szerepében, amit mondok, az teljesen racionális, a saját érdekeimet is szem előtt tartó állásfoglalás. De ezt is a prózáimban, dalaimban igyekszem kifejezni, nem pedig a közösségi oldalakon a posztjaimban. Ott semmi értelme, mert a gyűlölet és az ostobaság, valamint a primitív, arrogáns hangnem, és az azt használók erős túlsúlya azonnal lesöpör minden érvet és jószándékot a vitaasztalról. Tudom, mert sajnos próbáltam.

Sokféleképpen érkezhet az alkotó számára az elismerés, például egy regénye megfilmesítése, műve idegen nyelvre fordítása és megjelentetése, állami vagy szakmai díj. Melyiket tartja leginkább értékesnek?

Attól függ, milyen szempontból. A film a könyv marketingje miatt lehet fontos, mármint az író szempontjából. Mert a film az sohasem a regény, még kicsit sem, az egy külön alkotás, aminek elkészítésére a regény adta az inspirációt. Ez legfeljebb hízelgő lehet az író számára, nekem az volt, amikor Tímár Péter – akinek sok filmjét már fiatal koromban is nagyon kedveltem – tervbe vette, hogy filmre viszi a Jancsiszöget, majd a Kaleffal is kacérkodott gondolatban, bár akkor már tudta, hogy mik a valós lehetőségek az új filmes világban. Illetve az új világban. Tehát a film nem javítja fel és nem rontja el a regényt, s fordítva is ez a helyzet, tehát nem is emelhetik egymás művészi értékét, csak felhívhatják a másikra a figyelmet.

A regény idegen nyelvre fordítása és idegen országban való megjelentetése esetleg több olvasót jelenthet, de csak megfelelő tálalás vagyis marketing esetén. A Kalefot lefordították lengyelre, meg is jelent ott, de a kiadó, amelyik támogatásból jelentette meg, vagyis nem a saját pénzéből, semmilyen marketinget nem tett mellé, így aztán a kutya sem tudja Lengyelországban, hogy én ki vagyok, vagy hogy ez a regény létezik. De persze ez is elismerés, mint a megfilmesítés, hiszen valaki, valakik érdemesnek találták a fordításra, megfilmesítésre.

No, és a szakmai elismerés. Hát az talán jelenthet valamit, de manapság nem lehet tudni, nem az elhallgatás, ignorálás a legnagyobb szakmai elismerés-e. Most persze viccelek, de ugye, minden viccet az élet ír, s általában tudjuk, melyik vicc miről szól. Az állami díj az ugye vagy politikai lojalitásért adódik, vagy szakmai szervezetek ajánlása nyomán. Van úgy, hogy mindkettőért, vagy esetleg az adott szakmai szervezethez való lojalitás, az ottani kapcsolatrendszer révén. Tehát a valódi művészi elismerés ez esetben sem feltétlen. De ott legalább a pénztáron keresztül visz az út a kijárathoz, márpedig az írói jövedelemhez mérten az egy jól látható összeg, ha nem is aránylik az sem a befektetett munkához.

Nem akarnék szentimentálisnak tűnni, de azért mondok egy szentimentálisat, és komolyan gondolom. Az igazi, szívmelengető és legfontosabb elismerés, ha emberek azt mondják, nagyon szerették a könyvemet, lemezemet, vagy akár csak az egyik dalomat. Ismerősök, idegenek, mindegy. Nem mondom, hogy akárkitől elhiszem a pozitív kritikát, sőt, óva intek mindenkit, hogy készpénznek vegye a dicséretet, de jólesik, az biztos. Az olvasó tetszése, öröme nem garancia a teljesítményünk elégséges voltára, de azért már érdemes csinálni. Idézhetek egy saját dalomból?

„Siker se kel, elég egy mosoly,
amit én csaltam az arcodra egy dallal
Elég egy könnycsepp, az is sok sokszor
És te se kellesz, elég, ha egynek tekintesz magaddal”

Az Elég című dalomból való, az új, Szívek, szarvak, farkak című lemezemről. Ez párhuzamosan született a Mit tesz Isten című regényemmel, s valóban vannak benne átfedések, ami a témákat illeti.

Hogyan és kinek ajánlaná legújabb regényét?

A minap egy másik interjúban náciknak és komcsiknak ajánlottam, mondván, hogy minden réteg és emberfajta szerepel benne, akiket ők gyűlölnek és el akarnak pusztítani, így aztán komcsik és nácik is. De többen is azt javasolták, hogy ne mondjak ilyeneket, vagyis ne hülyéskedjem el a dolgot, már csak azért se, mert sokan félreértik, sokakat felháborít majd. De az irónia már csak olyan, mint a só, van, akinek kevés, van, akinek túl sok. Úgyhogy igyekszem komolyan válaszolni: ajánlom azoknak, akik nem nagyon olvasnak, de szeretnének elkezdeni. Aztán azoknak, akik szeretnek olvasni. Azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket, de a hideg rázza őket a pátosztól. Azoknak, akik szeretik a kalandregényeket, de a hideg rázza őket a rettenthetetlen hősöktől. Azoknak, akik szeretik a romantikus regényeket, de a hideg rázza őket a giccstől. Azoknak, akik szeretik a családregényeket, de azért nem bánják, ha közben történik is valami. És feltétlenül azoknak, akik nagyjából tudják, mi fán terem az irónia. Mert aki nem tudja, az gyakran fog olvasás közben idegeskedni. Na, most alaposan megdicsérgettem magamat. Inkább úgy mondanám, hogy mindez szándékomban állt, mivel magam is az ilyen filmeket, regényeket kedvelem.

Berta Zsolt (Budapest, 1966 –) író, dalszerző. 2009 óta publikál rendszeresen, azóta több kötete jelent meg, elbeszélései irodalmi folyóiratokban, antológiákban egyaránt olvashatók. Az irodalom mellett zenei albumokat is készít, hol egyedül, hol zenekarral. Legutóbbi (dupla) lemezét a PerHecc nevű formációval készítette, Szívek, szarvak, farkak címen. Alapvetően blues és rock lemez, de a magyar népzene iránti vonzalom és abban való otthonosság is megmutatkozik az anyagban. Lovasi András röviden így jellemezte irodalmi és zenei munkásságát: „Amit Berta Zsolt csinál, az a hagyományőrzés és a rebellió eredője. Valami furcsa, szép, már-már hősies zárvány.”
Eddigi díjai: Bertha Bulcsu-emlékdíj (2015) és Márai Sándor-díj (2017). Életrajzáról (és munkáiról) bővebben és élvezetes stílusban az író honlapján érdemes olvasni!

Berta Zsolttal a magyar széppróza napja alkalmából a Vendéglő a Parnasszuson című ízes irodalmi fogadáson találkozhatnak. Részleteket a győri könyvtár honlapján találnak!

SzaSzi
Fotók: Berta Zsolt engedélyével!