„Az egész életem oly módon alakult, mintha csak arra találták volna ki, hogy róla ez a könyv megszülessen. A könyv magva, legfőbb üzenete mindaz, ami a belsőnkben történik. Azt is mondhatnám, hogy ez a könyv egy pszichodráma. A lényegét néhány mondatban le lehet írni, de igazán átélni, min megy keresztül valaki, amíg valahonnan eljut valahová a belső felismerések útján, csak lépésről lépésre, hosszú távon, több száz oldalon át lehet…”

A fenti idézet Vásáry Tamás Üzenet című négykötetes önéletrajzi regényének fülszövegéből való. Többek között ezt a művét is ott találhatjuk a győri könyvtár Kisfaludy Károly Könyvtárának első emeletén, az olvasószolgálat értékmegőrző könyvválogatásában, és természetesen az online katalógusban is. Ha szívesen beletekintenénk a zseniális művész életébe, az egymással párhuzamosan futó külső és belső történések szálai közé, ha szívesen megmerítkeznénk a drámai jelenetekben, a színes anekdotákban és a tanulságos belső reflexiókban, akkor érdemes a kezünkbe venni a vaskos köteteket. Hiszen a szerző apró rezdülésekre is kiterjedő emlékezete egy teljes életutat tár elénk, egészen a kezdetektől.

Egy életmű az igazi pillanatokért

Vásáry Tamás 1933. augusztus 11-én született Debrecenben. Csodagyerekként, már 6 évesen eljátszotta Liszt II. rapszódiáját. Tízévesen került a legendás Dohnányi Ernő tanítványai közé, tizennégy évesen pedig már megnyerte a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját.

„A művészeten sírni kiváltság, kiváltságosoké a képesség, hogy valamit, ami nem velük történik, sőt talán mással sem történt meg, így át tudjanak érezni. Amennyire szégyelltem mindég a való élet miatt sírni, mert azt gyengeségnek tartottam, annyira felemelőnek találtam a zene vagy irodalom miatt előidézett könnyeket. Az a felnőtt, aki tud sírni az elvont művészeten, a felnőttek közt elit, az a gyerek meg, akire így lehet hatni, felnőtt.”

Ha meghallgatjuk, ahogy Vásáry Tamás 86 évesen Beethoven Holdfény szonátáját játssza, azonnal megértjük a szavakon túl, hogy mire gondolhatott. Megtapasztalhatjuk, hogy mit jelent egy egész sorsot beleszőni a zongorából áradó dallamok közé. A számtalanszor hallott zenemű pedig úgy szólal meg a zseniális művész játékában, mintha a világ most hallhatná legelőször.

„Az igazi pillanat az, amikor a hang már nem tőlem jön. Amikor én eltűnök, és a zene emlékszik helyettem.”

Zongoraművészként 1953-ban szerezte meg diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, ahol Gát József és Hernádi Lajos voltak a tanárai. Kodály Zoltán meghatározó szerepet játszott az életében, különösen a szülei kitelepítése után. Az ő támogatásával folytathatta tanulmányait, és kaphatott munkát a Muzsika Hangversenyrendező Vállalatnál. Valószínűleg az egész életére hatással volt az az élmény, amikor Kodály kezet fogva „szervuszt” köszönt neki, miután a Mester otthonában eljátszotta a Marosszéki táncokat. Kodály elismerését mi sem példázza jobban, mint hogy a fiatal zongoraművészt egy Steinway-zongorával ajándékozta meg diplomakoncertje előtt, és maga mellé vette szolfézstanárnak akadémiai tanulóévei után. Később a sűrűsödő hangversenyek, külföldi fellépések és versenyek oly mértékben lekötötték a zongoraművész idejét, hogy a tanítást abba kellett hagynia.

Vásáry Tamás nemzetközi karrierje Leningrádban és Moszkvában indult, majd kiemelkedő versenysikerekkel folytatódott az 1950-es években Varsóban, Párizsban, Brüsszelben és Rio de Janeiró-ban. A brüsszeli siker különös jelentőséggel bírt életében, mert amikor 1956 végén édesapját börtönbe vetették, a fiatal zongoraművész személyesen Erzsébet belga királynőhöz fordult segítségért a kiszabadítása érdekében. Édesapját végül kiengedték a börtönből, Vásáry Tamás pedig a család megmentése érdekében szüleivel együtt emigrációba kényszerült, így művészi karrierje a külföld, a nemzetközi elismerés felé vezetett. Sikersorozatának első állomása 1960-ban a londoni Royal Festival Hall volt, hangversenyeivel párhuzamosan pedig Liszt-felvételeket készített a Deutsche Grammophonnál.

„A tehetség nem ajándék. A tehetség feladat. És ha nem viseled el, tönkretesz.”

Évente körülbelül 100 hangversenyt adott a világ legfontosabb zenei központjaiban. A Deutsche Gramophonnál és más neves kiadóknál felvett lemezek is biztosították számára a világhírt és a koncertfelkéréseket. 1971-től kezdve karmesterként is dobogóra lépett, vagy a zongora mellől dirigált. Először a Bournemouth Sinfonietta fő karmestere, majd 1979-tól 1982-ig a Northern Sinfonia zenei igazgatója lett. Közben vendégkarmesterként fellépett a Londoni Filharmonikusokkal, a Londoni Szimfonikusokkal, a Philharmonia zenekarral, a New York-i Filharmonikusokkal, valamint olasz, francia, spanyol és skót zenekarokkal. 1972-től kezdve rendszeresen hazajárt, 1993-tól nagyrészt Magyarországon élt, miközben svájci állampolgár és londoni lakos volt. 1993-tól a Magyar Rádió Zenekarának főzeneigazgatója, majd 2004-től örökös tiszteletbeli főzeneigazgatója volt. A zenekarral sikeres vendégszerepléseken vettek részt Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban, Belgiumban és Hollandiában. Yehudi Menuhin halála után Vásáry Tamás vette át turnéja vezetését a Varsói Szimfonikus Zenekarral. Sikereinek, népszerűségének egyik titka volt oldott, emberközeli kapcsolata a zenekari muzsikusokkal.

„A karmester dolga nem az, hogy megmondja, mit csináljanak. Hanem, hogy emlékeztesse őket arra, amit már tudnak.”

A zenélés mellett szavakban is megosztotta velünk gondolatait, érzéseit, filozófiai nézeteit. Könyveket írt és szeretett zeneszerzőiről készített televíziós sorozatot a Zenén Túl címmel. A sorozatból azután egy kötet is született. Ebben így ír Liszt Ferencről: „Mert ha Lisztet egy szóval kellene jellemeznem, ezt mondanám: » a mágus«, vagyis »a varázsló«. Róla hallva, róla olvasva ez ragadott meg benne már kisgyermek koromban, és nem eresztett el mind a mai napig.”

A Mozartról írt fejezet pedig így kezdődik:

„(Ave verum – az énekkar előadásában)
Angyal szállt a Földre, hogy valami jobbat, szebbet, maradandót, nem ide valót hozzon nekünk kölcsönbe.
Csodának tartjuk azt, amit nem értünk meg, mert nem illik bele dimenziókereteinkbe.
Aki nem hisz a csodában, az nem realista – mondja Szepes Mária. Ugyanakkor nem hinni kell, hanem tudni, mint ahogy Jung tudta az Istent élete vége felé. Ám tudni csak tapasztalat útján lehet. Ezért nem elég egyetlen élet osztályát kijárni, mert bármilyen hosszú vagy gazdag legyen is az tapasztalatokban, nem elegendő mindahhoz a tudáshoz, amit egy léleknek meg kell szereznie, hogy elhagyhassa az iskola falait, az anyagbörtön falait.”

„A tér és az idő keresztjére feszített lélek vagyunk...”

Elgondolkodtató, miként élte meg az emberiséget mindig is foglalkoztató fő problémát, a lét és elmúlás kérdését: „Ahogyan én látom, a születés meg a földi lét csak egy kis része életünknek. Ezért nem félek a haláltól, mert az egy másik kaput nyit ki, amely nagyon érdekel, s meggyőződésem, hogy jobb világba kerülünk. Elvem, hogy minden úgy jó, ahogy van.”

Vásáry Tamás életének 93. évében hunyt el. A 90. születésnapja alkalmából rendezett születésnapján mesélte el Juhász Előd zenetörténész barátjának a következő történetet: az első feleségével, Kutasi Kovács Ildikóval 27 évig éltek boldog házasságban. Ildikó hihetetlenül olvasott ember volt, a londoni egyetemen doktorált. Akkoriban Londonban éltek, sokat sétáltak a kedves parkjukban lévő domb körül. Megbeszélték, hogy aki előbb hal meg, üzen a másiknak. Az Ildikó halálát követő napon Vásáry Tamás egyedül, szörnyen összetört állapotban sétált a parkban, és föltette a kérdést: „Mondd meg, Ildikó, te most is létezel? Hol vagy, milyen állapotban? Kérlek, adjál valami jelet!” Abban a pillanatban megjelent az égbolton egy hatalmas szivárvány, amely a földtől az égig ért. Akkoriban Ildikó szülei is Londonban éltek. Vásáry arra gondolt, gyorsan szól nekik, nézzék meg ők is a szivárványt. Ám nem tudott mozdulni. Hallotta viszont Ildikó hangját: „Nem, Tamás, ez csak neked van!” És akkor a szivárvány egyik pillanatról a másikra eltűnt. Ami még különleges, hogy egészen addig a napig Vásáry Tamás borzasztóan félt a sötétben, mert gyermekkorukban a nála tíz évvel idősebb nővére mindig ijesztgette villanyoltás után. Ettől a látomástól kezdve viszont egyik pillanatról a másikra megszűnt a félelme a sötétségtől.

„Ahhoz, hogy megtapasztaljuk az örök életet, előbb meg kell ismerni a halált. Ahhoz, hogy élvezzük az egészséget, tudnunk kell, mi a betegség. Ahhoz, hogy tudjuk, mi a nappal, szükségünk van az éjszakára. Isten nem egy rajtunk kívül álló személy, egy elképzelt szakállas férfi, Isten az, aki bennünk a Földre született, hogy tapasztaljon. A tér és az idő keresztjére feszített lélek vagyunk valamennyien.”

Szabados Éva

Forrás: litera.hu, moly.hu, koncert.zeneakademia.hu, tudas.hu, magyarkurir.hu