„Semmi nincs előre kőbe vésve, mert amíg élünk, tere van a belső újjászületésnek, és bekövetkezhet valami kedvező fordulat.” (Verena Kast: Változás és megújulás)

A sors mindenképpen hoz olyan helyzeteket, amelyek válságot idéznek elő bennünk – egy olyan állapotot, amely változásra sarkall. Ha saját akaratunkból tudunk lépni, akkor azt fejlődésnek nevezhetjük. Mi minden akadályozhatja, hogy képesek legyünk kilépni a megszokottból? Például a bűntudat, amelynek működési mechanizmusát és gyógymódját is nagyon szemléletesen írja le Verena Kast.

„Mármost létezik úgynevezett hátizsák-bűntudat, azért nevezik így, mert az ember egyszerűen levetheti és kirámolhatja, mint a túlságosan nehéz hátizsákot. A hátizsák-bűntudat attól van, hogy tartósan azonosulunk az áldozat szerepével, így végső soron nem vállaljuk a felelősséget a tetteinkért, és nem vállaljuk árnyékunkat. Az áldozatszerep könnyen összekapcsolódik a gyermekszereppel, ezért gyakran beleszövődik az a gondolat is, hogy különösen jónak kell lennünk. A felnőtt élethez azonban hozzátartozik, hogy előbb-utóbb felismerjük: nem vagyok se fehér, se fekete, hanem szürke. Fehér is és fekete is. Ezért vállalnom kell a felelősséget.

Hiába szeretném tetőtől talpig jónak látni magamat, csak a jóért vállalni a felelősséget, a rosszat pedig kivetíteni másokra. Mindannyian jók is vagyunk, rosszak is. Ha ezt el tudom fogadni, akkor mihelyt bűntudatot érzek, feltehetem magamnak a kérdést, mit csináltam rosszul, miért kell a felelősséget vállalnom. Így távolságot tarthatok a bűntudattól, amely már elérte célját, nevezetesen a kérdés felvetését. Most már az is lehetséges, hogy empátiával tekintsek magamra: belátom ugyan, hogy valamit rosszul csináltam, de a helyzetet figyelembe véve és személyiségemet ismerve meg is tudom érteni magamat. Érzem, milyen szorongást ébreszt bennem a bűntudat, azt is érzem, milyen agressziót vált ki, de távolságot is tudok tartani tőlük. Pontosan ez érvényes a hátizsák-bűntudatra.” (Verena Kast: Búcsú az áldozatszereptől)

A bűntudat karöltve jár a szégyennel, amellyel szintén muszáj kezdeni valamit:

„A szégyen radikális kivédése depresszív magatartáshoz is vezethet: a feldolgozatlan megaláztatásból önmagunk és az egész élet leértékelése alakul ki. Az ember már nem választja a saját útját, a saját kívánságait. Elrontja a saját életét, és közben depresszióssá válhat.” (Verena Kast: Ami igazán számít, az a megélt élet)

Sem a hárítás, sem az önostorozás nem vezet tovább. Verena Kast szerint ki kell emelkednünk a negatív érzésekből, és ebben fontos szerepe van az objektív elgondolkodásnak.

„Az önmarcangolókra gondolok, akik nem kritikusan tekintenek magukra, hanem élesen elítélik a saját tetteiket és egész létezésüket. Ennek a beállítódásnak nem sok köze van a tárgyilagos kritikához. Az önmarcangoló gyakran egy hajdani agresszorral azonosul, akitől gyermekkorában folyton azt hallotta: „Te mindent rosszul csinálsz”. Tehát az agresszív féllel azonosítja magát, és nincs tudatában, hogy így ő maga is agresszorrá válik.” (Verena Kast: Búcsú az áldozatszereptől)

A változáshoz önismeretre van szükség, amit nem lehet elérni egyetlen varázsütésre. Hosszú folyamatról van szó, egy olyan útról, amely tele van zökkenőkkel, völgyekkel és emelkedőkkel. Ezen az ösvényen olyan mértékben tudjuk irányítani magunkat, amennyire eddig megismertük, hogy kik vagyunk és honnan hová tartunk. Az irány ismerete nélkül nagyon nehéz. Ezért a cél kérdéséhez érdemes mindig visszanyúlni: Mi az életem értelme? Ez fogja megszabni, hogy miben lenne érdemes lépni, változtatni.

„Ám minden fejlődés, minden változás, alakulás ellenére ugyanakkor önmagunk is maradunk. Ha jócskán megöregedtünk is, magunkra ismerünk az egykori fiatalban, az egykori gyermekben. Ez egyszersmind identitásunk titka: folyamatosan alakulunk, egészen a halálig, s mégis ugyanazok maradunk. Szinte mondhatnánk azt is, hogy a változás, a fejlődés impulzusai által egyre inkább a saját lényegünk irányába formálódunk.” (Verena Kast: Változás és megújulás)

Ahogyan a hernyó saját központi részét megőrizve lényegül át pillangóvá, mi is úgy tudunk fejlődni, ha igyekszünk egyre mélyebben megismerni és megérteni saját magunkat. Ez az önismeret magában foglalja, hogy egyre tisztábban látjuk, mi bennünk a maradandó, és mi az, amit „le kell vedlenünk”. A tavasz segíti ezt a tisztulási, átalakulási folyamatot, amely segíthet megtalálni a stabil tengelyt a változó külső és belső körülmények között.

„Saját magunk számára is rejtünk titkokat, mindig meglephetjük magunkat valamivel. A legjobb számunkra az, ha mindig úton vagyunk, bővítjük tudásunk és élményeink tárházát, de legalábbis újfajta megközelítéssel éljük át ugyanazt.

A megújulás – ahogyan azt mi képzeljük – azt jelenti, hogy gazdagodunk, mind jobban magunkra találunk, hitelesebbek leszünk, egyre inkább kiteljesedik az életünk, újabb és újabb rétegei tárulnak fel számunkra – a folyamat során mi magunk formáljuk tovább alkotó módon az életünket, megtöltjük tartalommal, s így adunk egyszersmind értelmet is neki.” (Verena Kast: Változás és megújulás)

Verena Kast 1943-ban született jó nevű svájci pszichoterapeuta, a Zürichi Egyetem tanára, a Jung Intézet docense, a Nemzetközi Analitikus Pszichológiai Társaság, valamint a Nemzetközi Mélypszichológiai Társaság elnöke.

Könyvei elérhetők a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében.

Szabados Éva
Kép: Canva

Forrás: ekultura.hu, moly.hu