2756

Élő középkor az Athosz hegyén

Dr. Szabó Péter előadása a megyei könyvtárban

Hagyjuk el Közép-Európát, válasszuk úti célunknak a Balkán-félsziget déli csücskét. Az ókori Hellaszban itt ringott az európai kultúra bölcsője, a szigeteken és a félszigeten a történelem számtalan nyomot hagyott, sokszor orkánként tépázta, a vadregényes tájak számtalan mítosz szülőhelyei voltak. Dr. Szabó Péter ezekről mesélt március 19-én a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában.

Az ókorban itt a polisz-Dávidok mérkőztek meg az akkor világhatalom Perzsa Birodalommal, s nem egyszer meghátrálásra késztették. Később az őket meghódító Róma sem tudta kivonni magát e népek kulturális hatásai alól: elmondhatjuk, hogy a meghódított kényszerítette civilizációját a Birodalomra, tiszteletet, ámulatot váltván ki a meghódítóból. Az ókor letűntével az Olümposzról „kiköltözött”, görög-római világ szellemét, gyakorlatát befolyásoló istenek helyett a hit újfajta felfogása töltötte meg e vidéket.

Az egységes keresztény kultúrkört – végletes kettészakadása előtt is – teológiai, egyházfegyelmi különbségek terhelték. 1054-ben azonban – úgy tűnt – végleg hátat fordítottak egymásnak, a közös keresztény istenhit ellenére felégették az egymás közti kapcsolat hídját. Ez a folyamat tetőzött a bizánci pátriárka és a római pápa kölcsönös exkommunikációjával. Az Athosz-félsziget a középkor hajnalától kedvező terepet nyújtott a világ zajaitól való elvonuláshoz, egyedül a keresztény Istenért élni. Az első ortodox kolostort a X. század első harmadában építették itt, azóta több tucat népesíti be a tájat. Az épületek nem árulkodnak egységes stílusjegyekről, heterogén alkotások. Az építőanyagok használata – egy létesítményen belül is – eltérő, a tégla és beton önkényes egybekapcsolódása a szembetűnő. A kolostorok multifunkcionálisak voltak, lakó-imahely, konyha, raktár egyaránt helyet kapott bennük. Általában a tengerpart közelében helyezkedtek el a logisztikai követelményeknek megfelelően, a hegyekre kevés települt belőlük.

Minden kolostor magán viseli a saját történelmét. Leginkább meghökkentő az a mitológiai hagyomány, amelyik az egyik kolostor építőjeként – horribile dictu – a Sátánt teszi meg. A történet a következő: a szent életű szerzetes játékban győzi le a Pokol urát, s rákényszeríti, hogy az építőanyagokat felcipelje a hegyre. Micsoda blaszfémia, Isten szőlőjében a patás! Másfelől a hívőt megerősíti a vallás erejében, amellyel a Jó diadalmaskodik a Gonosz felett.

Athosz Bizánc, majd több szász évig az oszmán félhold uralma alatt állt, de a kolostorok működhettek. Figyelemreméltó, hogy II. Murád fényességes padisah e szent helyeket felkeresve tiszteletben tartotta szokásaikat, sőt ajándékkal érkezett. A XIX. század a görög szabadságharc sikerét hozta, Athosz kolostori világa azonban változatlanul gyakorolta szent életét. Maga Athosz állam az államban ortodox enklávé.

Az intellektuális éhségét csillapítani óhajtó turista, akit nem pusztán a szuvenírek halmozása, s a velük való büszkélkedés tölt el, úgy érezheti, hogy a XXI. század információs világából a középkorba tesz időutazást, s olyan élményekkel töltődik fel, melyek unikumok. Mindehhez körítés a természet szépsége, a fenséges hegycsúcsok, az erdők, a tenger kékje, a Mediterránum derűje. Itt a civilizációs vívmányok elenyésző mennyiségben vannak csak jelen, a helyközi tömegközlekedést egy árva autóbusz képviseli, a kikötő hajó ritka vendég. A települések léptékét nem lehet a nálunk megszokottakkal mérni. Ami itt a város névre hallgat eufemizmussal nevezhető falunak.

Ebbe a szerzetesi közösség országba nehéz a bejutás. A március 19-én a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában tartott előadáson kiderült, hogy Dr. Szabó Péter dékán úrnak fél éve ment rá arra, hogy hivatalosan beléphessen ide. Az itt töltött mintegy hónapot aztán alaposan kihasználta, hogy tüzetesen tanulmányozza a „terepet”, és feltöltse szellemi tarisznyáját. A hely ma már annyira felkapott, hogy az érvényes engedélyek, a saját állami útlevél beszerzése két évet is igénybe vesz. A szerzetesi állam szabályai felettébb rigorózusak az európai szabadságjogokat természetesnek tartó ember számára. Mára azért némileg enyhült a zordság, nem követelmény a szakáll viselése, de a nők előtt továbbra is zárt a kapu. Ezen tilalom mögött az a szemlélet áll, hogy bár Athosz az Istenanya kertje, mégsem a női nem degradálása, hanem – Mária személyében – a piedesztálra emelésük jellemzi őket.

Az egyházi települések hierarchikus rendben szerveződnek, a ranglétrán felfelé haladva egyre fokozódik a velük szemben támasztott hitéleti elvárás. A legalacsonyabb grádics a laikus egyháziaké, akik különböző szakmák művelői, az egyes kolostorok szerelési, javítási, felújítási igényeinek tesznek eleget. Ahogy a kolostorok ranglétráján egyre feljebb haladunk, csökken az egyes létesítmények létszáma. A magasabb fokozathoz az út az alacsonyabbon keresztül vezet. Szerepet játszik benne a természetes „szelekció”, az idősebb szerzetesek elhalálozása. A hármas csoportban egy rangidősre jut két fiatalabb, tehát az elöljáróság minden joga, kötelessége, terhe rá hárul. A legfelső szint a remeteség elszigetelten, magányosan, átlag napi 17 óra imával telik, hogy tudatából kizárja az időt: nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen van. Ez vezet az elme „elcsendesedéséhez”, az isteni fény megtapasztalásáig, melyet az ikonok hátterének aranyozása testesít meg.

Az egyház szervezeti egységét a mai napig nem állították helyre, bár a Második vatikáni zsinat szellemét és üzenetét közvetítő VI. Pál fogadta a bizánci pátriárkát. A békecsók mindenesetre új fejezetet nyitott, visszavonták a kiátkozást. Az athoszi kolostorok között azonban akadnak olyan szélsőségesen ortodox szellemiségűek, akik ezt árulásként élik meg, és vádolják, hevesen támadják a megbékélőket. 1980-ban ezen fanatikusok egy része erőszakkal betört a kolostorokba. Az egyébként teljes önállóságot élvező szakrális „állam” a görög rendőrséget volt kénytelen igénybe venni, ezen Isten szelleméhez méltatlan viselkedést tanúsító garázdák eltávolításához.

A turisták számára lebilincselő egy ortodox templombelső. A nyugati keresztény liturgiától eltérően itt a pap a hívőknek háttal misézik, a transzfiguráció jelképes megvalósításának színhelye az ikonosztáz mögött van. Athosz jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, mint az, hogy valamennyi autokephál ortodox egyház képviselteti magát itt. I. Vlagyimir kijevi fejedelem 988-ban vette fel a bizánci rítust, azóta görögkeleti keresztény Oroszország. Ezzel egyidejűleg, a korábbi törzsi isteneket formáló bálványokat eltávolították. Oroszországban híres a ma már Ukrajnához tartozó Kijevi Barlangkolostor, ahol virágzott az ikonfestészet. Itt bontakozott ki Feofan Grek nyomán Andrej Rubljov művészete.

III. Iván – a területi széttagoltság korát követően – „gyűjtötte össze” az orosz földeket, ezúttal Moszkva körül, Bizánc elestével ideologizálta meg Moszkva szerepét. „Moszkva a Harmadik Róma, Negyedik pedig nem lesz.” A pravoszláv hit hegemóniája ma is töretlen itt. Kazány visszafoglalása az Istenanya zászlaja alatt zajlott. Örömére létesült a Vaszilij Blazsennij (Boldog Vazul) Székesegyház. A Kreml szakrális gyöngyszemei a Blagovescsenszkij-, az Uszpenszkij- és az Arhangelszkij templomok. A pravoszlávia erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legvéresebb sztálini időkben is – amikor számtalan templomot a „Vörös Isten” jegyében a földdel tettek egyenlővé – sem szakadt meg Athosz orosz utánpótlása.

Sajátos az ortodoxia és a tudomány viszonya is ebben az államban. A bizánci tudományos életre nem az eredetiség, hanem a hagyományok őrzése volt a jellemző. Természetesen nem hanyagolható el az összegyűjtő, megőrző tevékenység sem a tudomány szempontjából. Jellemző Aranyszájú Szent János kijelentése: „semmi olyat nem mondtam, ami tőlem származik.”. A tudományhoz való sajátos viszony nyomja rá bélyegét a Szent András Egyetemre, ahol még a teológiai tudományt is averzióval fogadják, ezért gyakran elnéptelenednek az univerzitász falai.

A régebbi történelemben tallózva egy sajátos, sekély mélységű árok hívja fel magára a figyelmet, amely egy perzsa fiaskó emlékét őrzi. Nevezetesen a ión városok felkelésének támogatása miatt Dareiosz nagykirály veje, Mardoniosz vezetésével büntető – s egyben hódító – célú hadat küldött Hellaszra. A sajátos széljárás azonban a flottát a tenger fenekére küldte, a szárazföldi csapatokat pedig a szomszédos nomád törzsek morzsolták fel. A keleti óriásnak le kellett törölnie ezt a szégyenbélyeget, s hogy kiköszörülje a csorbát, az Athosz félszigetnél csatornát ásatott, s ezt a közlekedési útvonalat kihasználva rontott rá Hellaszra. Datisz és Artaphrenész hada azonban ekkor is kudarcot vallott, s így lett a mai napig ismert Marathon mezeje.

A görög városállamokat később Makedóniai Fülöp, majd fia, Nagy Sándor egyesítette, utóbbi a mediterrán világot is uralma alá hajtotta. Mint a nagy embereket, őt is körülrajongták: egy szobrász nem átallotta felajánlani, hogy az Athosz hegyből egy monumentális Nagy Sándor szobrot formál. Véleményem szerint egy Caligula, vagy az őrült Néró – megalomán hajlamainak engedve – örömmel egyezett volna bele (aztán persze a művészt átsegítette volna Hádész birodalmába). Nagy Sándor azonban elhárította az ajánlatot. Ennek köszönhető, hogy Athosz megőrizte eredeti formáját, s Nagy Sándor hírnevét nem árnyékolja be ennek a csodálatos természeti szépségnek a lerombolása dicsősége hirdetése érdekében.

Csiszár Antal


A képek a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével itt érhetők el: 1. kép, 2. kép, 3. kép.

2015.03.23