A rendezvényen köszöntőt mondott dr. Tóth Péter polgármesteri kabinetvezető, egyetemi docens, aki elárulta, hogy tavaly év végén Tolnay Imrének Budapesten, a Műcsarnokban volt egyéni kiállítása, most pedig Győrben köszönthetjük alkotásait. Ezután – gondolatait személyesebb síkokra terelve – az itt látható fotókról és festményekről beszélt, Pinnyédet, Trogirt és Füredet külön kiemelve közülük, miszerint a rajtuk látható „terek” apró részletei rendkívüli és mély hangulatokat, valamint érzéseket keltenek a szemlélőjükben.

Cseh András építész, egyetemi adjunktus kiállításmegnyitó szavai így hangzottak: „Tolnay Imre úgy néz, ahogyan lélegzünk: természetesen, ritmusosan, állandóan. Állandó változásban, önmagára és a környezetre reflektálva. Nézése közeg. Imre úgy tapint, ahogy néz: természetesen, ritmusosan, állandóan. Állandó változásban, önmagára és a környezetre reflektálva. Tapintása közeg. Imre úgy alkot, ahogy tapint: természetesen, ritmusosan, állandóan. Állandó változásban, önmagára és a környezetre reflektálva. Alkotása közeg. Mi, ma itt, nézők vagyunk. Kíváncsiak, mint a gyermekek. Kíváncsiságunk közeg. Imre képein keresztül csatornázzuk kíváncsiságunk, a Juhani Pallasmaa-tól tanult kifejezéssel bőrünk szemeibe, tapintásba, nézésbe, lélegzésbe, ahogy ő teszi.”

Arra hívta a jelenlévőket, hogy forduljanak egy-egy kép felé, álljanak hozzá komfortosan közel, és közben lélegezzenek együtt vele. „Ezek a képek léptékvesztett nyomok, amelyek nem árulkodnak a készítőről. Az eszköz a szándék: titkos, de nem direkt az, hanem, mint a gyermekeknél, rácsodálkozás. Közben rácsodálkozás arra, hogy nem mindenki csodálkozik rá. A mindenségre, űrre, térre. Nem környezet, hanem közeg. Mégis lépten-nyomon tetten érhető a természet és építészet különbsége és különbözősége. A faktúrák tapasztalatok, a formák közlekednek, a színek a jövő emlékei. Nem az anyag színe, a szín maga. A szín maga a határ. Nem színtér, a tér maga. Csak emberien meg kell mutatni a szélét. Amelyik tágul, azt nehezebb. Amelyik nem, az kevésbé fontos. Éppen csak életbevágóan. Bizonytalan pillanatok, mert maradnak, amíg világ a világ, kép a kép.

Addig jó, amíg nem felismerhető, azután pedig azért, mert az. Először belegázolni – abba, amibe; abba, ami van; abba, ami legyen. A nézés cselekedet, a látás elhallgat. A középre fókuszált periférián az árnyék a part, a part otthonos elviselhetetlensége, elviselhetetlen otthonossága. A szín a lényeg – homályos. Camera obscura, Imre a lyuk. Sorsra érvényes jegyet kapar, bele mindenbe, minden egyesbe, mindegy, milyen mély, annál épp kicsit mélyebben. Horizont vésetik a történés és történet között, aztán meg nem látszik. Újra és újra másolt, akár a Biblia, és akár a világ észlelése, letehetetlen. Érzékszerveket erőnek erejével, tenyerébe vájt körmei alatt erőnek erejével hordozó réteg. Miért csak koszosan lehet vágyni a tisztaságot? Hogy tud megállni a képek szélénél? Én meg hogyan ne értinsem, ha elég közel állok? Konvex, konkáv, kontext, kon-tiki-taka bim-bam-busz. A tanítványok vérével fixálja, hogy valóban megtörtént. Kijelölődött, amitől mérni lehet. A kiállítást örömmel megnyitom.”

Maga Tolnay Imre ekképpen fogalmazza meg gondolatait jelenlegi művészi tevékenységéről és erről a kiállításról: „Az utóbbi években képeimen – legyenek azok festmények, fotók vagy grafikák – többnyire sajátos atmoszférájú tereket jelenítek meg. Ábrázolt tereim karakterét festményeim esetében korábban egy visszafogott színvilág és egy erőteljes, gyakran kísérletező, rusztikus anyaghasználat jellemezte: felvittem a képfelületre a vakolaton kívül földet, kavicsokat, szén- és fadarabokat, autóalkatrészeket, gyapjút. Most kicsit visszafogottabb anyag-alkalmazás, ugyanakkor erőteljesebb színhasználat figyelhető meg képeimen. Rusztikus festményeim forrása, kiindulópontja régóta igen gyakran fotográfia. Titokzatos tér-részleteket, látvány-szegmenseket, természeti atmoszférákat vagy épített környezeti együttállásokat fényképezek, majd többnyire ezek inspirálják festményeimet. Jelen kiállításomon mindkét műfajjal szerepelek.
Az ógörög nyelvben a dolgok látására három fogalom is adódik: a szem látásáé (blepein), az ész látásáé (theoreí) és a szív látásáé (horao). Úgy gondolom és remélem, a festészetnek az anyag- és színhasználat, valamint az atmoszféra-átadás révén, a fotográfiának pedig a fény-ámyék-helyzetek rögzítése által mindhárom említett észlelési, feldolgozási és befogadási csatornán keresztül működnie kell.”

Tolnay Imre a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium elvégzése után 1992-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. 1997−2000 között a PTE Művészeti Karának DLA-képzésére járt, ahol doktori fokozatát 2003-ban, habilitált doktori címét 2013-ban szerezte meg. 1991 óta vesz részt a fontosabb hazai és külföldi kiállításokon, szimpóziumokon, a képzőművészet több ágával foglalkozik (festészet, grafika, fotográfia, installáció), és évtizedek óta publikál írásokat a hazai szakmai folyóiratokban. 2009-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt. Egyetemi tanár a Széchenyi István Egyetem építészképzésén, mestertanár a Széchenyi Egyetem Győri Tánc- és Képzőművészeti Szakgimnáziumában. Az utóbbi tíz évben Győrött, Budapesten, Rómában, Ingolstadtban, Pannonhalmán, Dunaszerdahelyen, Krakkóban, Veszprémben, Tatán, Mosonmagyaróváron és Tihanyban volt önálló kiállítása. Tavaly a budapesti Műcsarnokban festményeivel, az Art9 Galériában grafikáival szerepelt egyéni tárlaton.

A kiállítás 2026. február 13-ig tekinthető meg, hétköznapokon 13- tól 16 óráig. Az ettől eltérő időpontban előzetes bejelentkezés alapján látogatható.

Szilvási Krisztián
Fotók: Szilvási Krisztián

Fotógaléria: Szín-Erő-Terek – Tolnay Imre képzőművész kiállítása a győri könyvtárban

Szilvási Krisztián fotói

19 kép