Az érzelmek felismerése és elfogadása nagyon fontos, és már gyermekkortól kezdve fejleszthető, ezzel megerősítve az empátia erényét. Kertész Erzsi könyve utószavában felhívja a figyelmet az elfojtott érzések később megnyilvánuló romboló hatására. Míg a megismerés lehetővé teszi, hogy a gyerekek bátorságot meríthessenek belőle.

Az időjárási analógia remekül segíti, hogy a kicsik is könnyebben meg tudják ragadni a lelkükben zajló eseményeket. A könyv azzal, hogy a zuhogó esőt vagy a napsütést összekapcsolja az érzelmekkel, azt is üzeni, hogy ez a belső mozgás mennyire természetes, nem kell tehát megijedni sem a haragtól, sem a szomorúságtól, hanem érdemes megismerni és megérteni őket. A biztonságot nyújtó mesekeret éppen ezt segíti. Ha megtanuljuk felismerni az érzéseket, előbb-utóbb megtanulhatunk bánni is velük. Ehhez azzal is hozzájárulhatunk szülőként, ha az olvasás mellett beszélgetünk is a gyerekekkel, amihez jó alapot nyújtanak a kedves történetek.

A meséről:

Pehely és Gomoly, a két zsebaljai időjáró épp bizonytalanul üldögél a városi parkban, amikor megszólítja őket Elvira, az iskolás kislány, aki azután segíti őket a feladatuk teljesítésében. Ugyanis kiderül, hogy az időjáróknak emberi érzelmeket kell begyűjteniük, mert Zsebalján Tájfun séf ezekből keveri ki az időjárást. A mosolyból logikusan napsütés lesz, a könnyekből pedig természetesen eső. Pehely és Gomoly azonban kezdőként még azt sem tudják, hogyan, miről ismerjék fel az érzelmeket. Szerencsére Elvira már ügyesen elboldogul a lelki jelenségek között, és szívesen megmutatja nekik a négy alapérzelmet, az örömöt, a haragot, a szomorúságot és a félelmet, amelyekből aztán ezek „tetszőleges kotyvaléka” is kikeverhető.

„– Már csak azt nem értem – mondja Elvira –, hogy miért kell az emberek között mászkálnotok az érzelmekért. Miért nem jók nektek a saját érzelmeitek?
Gomoly legyint.
– Túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy összehozzunk, mondjuk, egy tisztességes viharfelhőt vagy jégesőt. Ha például Pehely hidegen néz rám, tudod, jeges pillantással, attól még egy kisebb méretű pocsolya sem fagyna be. Ha érted, mire gondolok. A közeli óvoda kapujában maszatos kisfiú várakozik. Elvira odaköszön az óvó néninek, aztán kézen fogja az öccsét, és elindulnak hazafelé.
– Nem vagy ma dühös véletlenül, Öcsi? – kérdezi Elvira, mert a testvére egyelőre nem mond semmi kellemetlent vagy bosszantót.
Sokkal több erőre van szükségünk. Áradó érzelmekre! És állítólag errefelé bőven találunk ilyesmit.
Elvira elgondolkodva bólint. Ezzel egyet kell értenie. Ebben a városban szinte mindenhol csak érzelmekbe ütközik az ember.
– De, dühös vagyok – gondolkodik el Öcsi. – Vagyis voltam. Petire. De ha most elmondom, hogy miért, akkor újra dühös leszek.
– Mondd el! Mondd el! – szurkolnak a zsebaljaiak, és Gomoly már nyitja is a haraggyűjtő zsák száját.
Öcsi nem hallja őket, de azért belekezd a történetbe.
– Az volt, hogy Peti elvette a labdámat. Visszaszereztem, de erre odajött, és belém rúgott. Ezért homokot szórtam a hajába. Akkor meg elkezdett üvölteni, és beárult Anna néninek. És akkor nekem kellett elpakolni a játékokat az udvaron, és nem focizhattam – magyarázza dühösen.
Gomoly a nyitott zsákot Öcsi közelébe tartja, és figyeli, ahogy a düh sötétvörös és szénfekete, vadul kavargó hullámai egy-két perc alatt színültig töltik.”

Végül a zsebaljai időjárók érzelmes kalandjaik végén eljutnak egészen a „nagyon-nagyon-nagyon csendes örömig”, amikor épp a nap egy kicsit süt, a szél egy kicsit fúj, a felhők pedig szép halkan, szinte lábujjhegyen jönnek-mennek.

Kertész Erzsi Zsebaljai időjárók című kötete kölcsönözhető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményéből.

Szabados Éva