A gyárban dolgozó alkalmazottak rögtön megkezdték az oltást, de a tüzet nem sikerült megfékezni. Neubauer Károly tulajdonos – akinek a lakása a gyár területén volt – is későn vette észre, hogy nagy a baj, azonnal értesítette a városi tűzoltókat. Miután a tűz a helyőrség körletét is veszélyeztette, a katonaság segítségét is kérte.

A közeli laktanyában állomásozott a 26. gyalogezred 8. százada. Az oltást 50 fő gyalogos katona kezdte meg Hadwiger Miksa tiszthelyettes és Stefán Antal őrmester vezetésével. Hogy a tűz terjedését megakadályozzák, elsősorban a melléképületeket és az udvaron felhalmozott faanyagot védték.

A baj nem jár egyedül – igaz volt a mondás erre az esetre is. Noha aznap éjjel volt már egy tűzeset Szabadhegyen, nem ezért nem érkeztek meg a tűzoltók időben. Az immár másodszor is veszélyt jelző tűztorony harangjának kötele elszakadt, ezért hamar elhallgatott, így a tűzoltók csak másodkézből értesültek a tűzesetről. Miután Hauser György főparancsnok vezetésével késve megérkeztek, a katonasággal együtt dolgoztak a lángok megfékezésén.

A tűz ijesztő gyorsasággal terjedt. Az égés góca a dobozgyártó helyiségben és a laboratóriumban volt. A félig kész gyufaszálak és rudak „mint puskapor lobbantak fel”. A tűz átterjedt a gerendákra és a padló közepén lévő lyukon keresztül le a pincébe, ahol még több éghető anyagot (papírt, faládákat, vegyszereket) tároltak. A pusztítás továbbterjedt a gépterembe, ahol a hő hatására a forró acélhengerek „ágyúlövéshez hasonlóan zúdultak le a földre”. A gyaluló és a gépterem közvetlen szomszédságában álló gőzmotor is kigyulladt, de ezt sikerült megmenteni. Ellenben az épület padlásán lévő termekben elhelyezett ládák, dobozok és kész termékek hatalmas lánggal égtek.

A tüzet végül hajnalra eloltották, csak a szanaszét heverő füstölgő ládák, csomagok és a két terem talaját tenyérnyi vastagon beborító üszök emlékeztetett rá. A kár akkori értékén meghaladta a 35 ezer forintot. Szerencsére a katasztrófa nem előző éjjel történt, amikor óriási szélvihar söpört végig a városon, ami nagyon megnehezítette volna a mentést. A tűz továbbterjedését a gyár többi részlegébe tűzfal gátolta meg, amit úgy építettek, hogy az egyes üzemeket elválasztották egymástól. A tűzfal a hozzá fűzött reményt a gyár 1895. január 23-i kigyulladásánál váltotta be. Azokban a helyiségekben, amit a tűz megkímélt, tovább folytatódhatott a munka, de az üzemben több hónapon keresztül szünetelt a termelés, amíg a helyreállítás be nem fejeződött.

Neubauer Károly 1867-ben – miután ezt megelőzően többször is elutasították – alapította meg „Gyufa készítő gyárát” Győrben, az akkor a város területén kívül eső Nádorvárosban. A kezdetben 30 munkást foglalkoztató gyárat folyamatosan bővítette és korszerűsítette. 1890-ben már 110 géppel dolgoztatott, négy évvel később pedig már 150 munkása volt.

Az 1895-ös tűz nem az egyetlen volt a gyár történetében. „A gyufagyártáshoz szükséges nagy mennyiségű fa, foszfor és egyéb gyúlékony anyag miatt fokozott elővigyázatosságra volt szükség ahhoz, hogy megakadályozzák a tűz kitörését a veszélyes munkahelyen. A zsúfolt műhelyekben tárolt gyúlékony vegyszerek könnyen lángra kaphattak.” A korábbi néhány jelentős tűzesetről Veszprémi György gyártörténeti írásában olvashatunk.

A gyárat 1905-ben a Vesuvius Rt., majd 1918-ban a Magyar Zománc- és Fémárugyár Rt. vette meg. A gyufa gyártása Győrben 1929-ben szűnt meg. Az oly jól ismert nyelvtörő azonban a gyár megszűnése után, immár közel 100 évvel sem ment feledésbe: „Gyere Gyuri Győrbe, győri gyufagyárba, gyufát gyújtogatni!”

A pusztításról a Győri Közlöny 1895. január 24-i száma részletesen beszámolt:

A folyóirat a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Helyismereti Gyűjteményéből származik, a Győri Közlöny 1895. január 24-i lapszáma megtekinthető és letölthető a Digitális Könyvtárból.

Bedő Mónika

Felhasznált irodalom:
Vasárnapi Lapok, 1. évf. 13. sz. (1897. jún. 27.) p. 223−224.
Veszprémi György: Győri gyufagyár (1867−1929). Győr, 1987.
Győri Közlöny, 1895. január 24. p. 4−5.
Dunántúli Hírlap, 1895. január 24. p. 6.

A képek a Vasárnapi Lapok 1. évfolyamának 13. számából származnak (1897. június 27., p. 223−224.)