Sir Ken Robinson, a 2020-ban elhunyt brit író és nemzetközi tanácsadó, akit az oktatásért és művészetekért végzett szolgálataiért 2003-ban lovaggá ütöttek, pontosan látva a mai vezetők prioritásait, elsőként az oktatási rendszer válságának gazdasági következményeire hívta fel a figyelmet szenzációs, 2013-as előadásában. Lényegi mondanivalója talán e pillanatban még aktuálisabb, mint amikor elhangzott. Az Amerikai Egyesült Államok iskolarendszerét tanulmányozva a kitűnő szakértő azt látta, hogy nagyon magas, 60 százalékos azoknak az aránya, akik megbuknak, és kikerülnek az oktatásból. Másrészt, akik bent maradnak, számukra sem hasznosítható jól, amit tanulnak, mert az iskolák megfeledkeznek három alapvető dologról. Az első, hogy a tanulók nagyon sokfélék, ám az oktatásban épp azok a területek szorulnak háttérbe, amelyekben ez a sokféleség ki tudna bontakozni: a humán tárgyak és a művészetek.

A második fontos tényező, hogy a tanár fel tudja-e lobbantani a kíváncsiság szikráját a tanulóiban. Az egész oktatás lényege Ken Robinson szerint, hogy az embereket rávegye a tanulásra. A gyerekekben még természetesen benne van a fejlődés iránti vágy, „csak” meg kellene őrizni. De jelenleg a tanítás és tanulás helyett inkább a számonkérés van fókuszban, pedig a szabványos teszteknek inkább csak diagnosztikai szereppel kellene bírnia, különben a megfelelési kényszert, a rutint és a gépiességet erősítik az érdeklődés és képzelőerő ébresztése helyett. A harmadik tényező a kreativitás, amely Ken Robinson szerint az emberiség közös „valutája”, s amelynek köszönhetően annyira változatos és dinamikus a kultúránk. Az oktatás feladata, hogy ezt az értékes képességet ébressze, fejlessze. Ezzel szemben egy szabványosító rendszerben kell elboldogulnia a tanulóknak és a pedagógusoknak is.

Finnországban rugalmasan állnak hozzá a tantárgyakhoz, csak minimális mértékben használnak szabványosított felmérőket, és nemzetközi szinten rendre ők hozzák a legjobb eredményeket. Aminek az egyik kulcsa, hogy nem jellemző náluk a bukás, mert ha valaki bajban van, igyekeznek megtalálni a módját, hogyan támogassák. Szerintük a tanuló a fontos, az egész rendszernek az ő képességeinek kibontakoztatását kell szolgálnia. Másrészt a finnek nagy becsben tartják a tanári hivatást, és folyamatos lehetőséget biztosítanak a pedagógusok fejlődésére.

Még két tényezőt sorol a széles látókörű előadó, ami a változások alapja lehet: az oktatásra költeni nem kiadás, hanem befektetés, ezt minden jól teljesítő ország pontosan tudja. Másrészt felül kell vizsgálni azt a szemléletmódot, amely az oktatást egy ipari folyamatnak tekinti, melyen a jobb adatok kinyerésével lehet javítani. Hiszen a tanulás-tanítás nem egy mechanikus rendszer, mert emberekről szól. Minden egyes diák saját életúttal rendelkezik, és vagy akar tanulni vagy nem. Például azért, mert nem látja, hogyan kapcsolódik össze az iskolai tananyag az iskolán kívüli életével… A történetek mindig egyediek.

Ken Robinson derűsen rácsodálkozik arra, hogy azokat a módszereket, amelyek tudnak személyre szabottak lenni, és nagy erőkkel támogatják a tanárokat, és ezért jól is működnek, alternatívaknak nevezik… Pedig úgy lenne érdemes megalkotni a hivatalos rendszereket, hogy az emberek „virágozhassanak”.

„Nem messze onnan, ahol élek, van egy hely, amit Halál-völgynek hívnak. A Halál-völgy Amerika legforróbb, legszárazabb helye, ahol nem terem meg semmi. Nem nő ott semmi, mert soha nem esik az eső. Ezért Halál-völgy. 2004 telén mégis esett az eső a Halál-völgyben. 180 mm csapadék esett le nagyon rövid idő alatt. 2005 tavaszán pedig a következő jelenség történt, a Halál-völgy teljes felületét virágok borították egy ideig. Ez egy dolgot bizonyít, a Halál-völgy nem halott. Csak szunnyad. Kicsivel a felszín alatt ott nyugszanak a lehetőségek magvai, arra várva, hogy a megfelelő körülmények beköszöntsenek. És az organikus rendszereknél, ha a körülmények megfelelőek, az élet elkerülhetetlen. Mindig megtörténik. Vegyünk egy körzetet, egy iskolát, egy kerületet, változtassuk meg a körülményeket, adjunk az embereknek másfajta kilátásokat, eddigiektől eltérő elvárásokat, szélesebb körű lehetőségeket, ápoljuk és értékeljük a tanárok és tanulók közti kapcsolatokat, biztosítsunk teret a kreativitásnak és újításoknak a munkájukhoz, és iskolák, amelyek valaha reményvesztettek voltak, újjáélednek.

A nagy vezetők tudják ezt. A vezetés szerepe az oktatásban – és úgy gondolom, ez igaz nemzeti, állami szinteken is, iskolai szinten is – nem szabad, hogy a parancs és az irányítás legyen. A vezetés igazi szerepe a klímaszabályozás, a klíma megteremtése a lehetőségek számára. És ha ezt tesszük, az emberek felemelkednek, és olyan dolgokat visznek végbe, amikre nem is gondoltunk és amikre nem is számíthattunk.” (Sir Ken Robinson „Hogyan szabaduljunk az oktatás Halál-völgyéből?” című TED előadása – részlet)

Már Konfuciusz (i. e. 551–479), a kínai bölcs is a tanulás szeretetét tartotta a fejlődés alapjának, és a Csün-ce, azaz a nemes ember egyik legfontosabb tulajdonságának. Érdemes emlékeznünk azokra a jó tanácsokra, amelyet azok fogalmaztak meg, akik küldetésüknek érezték, hogy globálisan igyekezzenek gyógymódot keresni az oktatás nehézségeire. Erre is alkalmat ad január 24, amelyet az ENSZ Közgyűlése 2018-ban nyilvánított az oktatás nemzetközi napjává.

„Az iskolának az a feladata, hogy a kérdezést természetes és leküzdhetetlen szokásunkká tegye.” (Örkény István)

Szabados Éva

Forrás: youtube.com, citatum.hu