2026. január 15-én, a győri Richter Teremben, a Fekete-fehér ösvények előadásánának kezdetekor a színpadon egyetlen zongora állt, és ez olybá tűnt, mint Karinthy Frigyes művében a cirkusz porondja, amelyen a művésznek akrobataként nyaktörő mutatványokhoz kell folyamodnia a közönség figyelméért. Úgy vélem, nagyon kockázatos vállalkozás egy egész estén át bűvöletbe ejteni egy színháznyi művészetbe csak részben beavatott főt (magamat is közéjük értve). Megsajnáltam a művészt a műsorismertető alatt, hogy erre a gigászi feladatra hivatott. Aztán már nem értem rá részvétet érezni, hiszen beszippantott a fekete-fehér ösvény az első pillanattól kezdve, amelyen Fejérvári Zoltán vezetett bennünket fülünknél, vagy inkább lelkünknél fogva.

A morva népzenét felidéző Leoš Janáček és a nagy magyar kísérletező Kurtág György műveinek összekötése telitalálat volt a koncert első felében. Az előadás olykor frivol játékossága, magával ragadó könnyedsége érezhetően nem öncélú virtuozitást jelent, nagy mélységek és magasságok, elvarázsoló intimitás, máskor hűvös logika rejlik mögötte. Robert Schumann gyermekjeleneteinek őszinte, friss hangja, s végül Johannes Brahms korai művének, a C-dúr zongoraszonátának ősi meséket suttogó szuggessztivitása bugyborékolt, sistergett végig a zongora fekete-fehér billentyűin. Szerettem volna még ott maradni, és hallgatni Fejérvári Zoltán megunhatatlan zongorajátékát, melyben a művész nem tolakodott a mű elé, de mégis jelen volt teljes valójában, egyéniségében és teremtő erejében. Olyan érzés volt, mintha ezek a hangok akkor és ott születtek volna meg, keltek volna életre, és nem a kottából olvasta volna ki, hanem a lelkéből varázsolta volna elő őket... Nem hallottam még hozzá foghatót.

A másik „arany este” a Győri Nemzeti Színházban a Romance és Székely fonó előadásának volt köszönhető. Jó, hogy a Győri Balett ennyire sokoldalú. A Nosferatu disszonanciáját, könyörtelen szomorúságát feloldja itt a Romance. Velekei László koreográfiája klasszikus és modern egyszerre, és önmagában is szép. Sőt elragadó, szemet gyönyörködtető, üdítő. Kodály Zoltán zenéje új életet és értelmet nyert, szárnyakat kapott általa.

A Székely fonóban Keresztes Attila rendező hazarepített bennünket egy igazán otthonos, szilárd értékekkel rendelkező, örökre, talán soha el nem múló világba. Legalábbis, amíg a magyarság öntudata él, addig ez a világ valahol velünk lesz, a számítógépek és a pénz birodalmában is. Lázin Beatrix nem szokványos primadonna, de fergetegesen nagy tudású művész. A legnagyobb feladat − talán jutalomjáték – az övé volt, drámai erővel vitte a hátán a darabot, mélyebb és magasabb fekvésű népdalokban egyaránt brillírozva, korát és habitusát meghazudtoló dinamizmussal. A kar igényes hangzása, a színpadi mozgások, a zenekar tiszta játéka és a táncok sodró ereje nagyszerű harmóniában egyesült és fogta össze a Kodály Zoltán által összefont, lírai elemekkel átitatott történetet.

G. Carmela