Decemberre fordulván nemcsak ránk, „földi halandókra” köszöntött az adventi időszak, hanem a világirodalmi örökség meghatározó képviselőire is, hiszen ilyentájt – emberek lévén – az ő szívük is kinyílt a hitre, a csodára és a szeretetre. Valamint a különcségekre (szebben mondva egyediségekre). Hans Christian Andersen (1805−1875), a nagy dán meseíró (és költő) karácsonykor például valóságos „dekorációs művésszé” változott át: saját kezűleg vágott ki bonyolult papírfigurákat, díszes szíveket és tündéreket a karácsonyfára. Minden vendégnek személyre szabott papírkivágást készített, miközben meséket mondott nekik a díszekről. Amúgy kortársát, Charles Dickens-t (1812−1870), a viktoriánus kor legnagyobb íróját tartják (modern értelemben) a „karácsony feltalálójának”, akinek szokása volt hatalmas ünnepi lakomákat rendezni, ahol a család és a barátok körében karácsonyi dalokat énekeltek és kísértethistóriákat meséltek. Dickens számára az ünnep igazán a megváltásról és a jótékonykodásról szólt.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821−1881) – többek között a Bűn és bűnhődésével – az orosz és az egész világirodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike. Nála a karácsony a család és a gyerekek körül forgott: kedvenc szokása az volt, hogy felolvasott a gyerekeinek (gyakran Schillert vagy Puskin verseit) a karácsonyfa mellett, majd édességeket rejtett el a szobában, amiket a gyerekeknek „nyomozás” útján kellett megtalálniuk. Az amerikai kontinensre tekintvén, a világtól elzárkózva, magába fordulóan élő költőnő, Emily Dickinson (1830−1886) – aki a legújabb adatok szerint összesen 1789 verset írt, ezek közül azonban csak néhány jelent meg életében, azok is névtelenül vagy a tudta nélkül − karácsonykor igazi „titkos ajándékozóvá” vált. Gyakran sütött mézeskalácsot vagy süteményeket, amelyeket egy kosárban, az ablaka alatt kötéllel leengedve juttatott el a szomszéd gyerekeknek, anélkül, hogy szemtől szemben találkozott volna velük. A kosárba pedig gyakran egy-egy rövid verset is elrejtett. Kortársa (időben és nemzetiségben), Louisa May Alcott (1832−1888), a Kisasszonyok írónője számára a karácsony a szerény, de meghitt örömök ideje volt: közös éneklés, egymásnak való felolvasás és egyszerű, kézzel készített ajándékok átadása jellemezte az ünnepi rutinját.

Robert Louis Stevenson (1850−1894) skót regényírónak, az ifjúsági irodalom kimagasló alakjának (A kincses sziget) karácsonya egészen más volt, mint a ködös albionban, mivel élete végén már Szamoa szigetén élt. Ottani szokás szerint a helyi törzsfőnökökkel közösen tartott hatalmas lakomát, ahol sült malacot ettek, és Stevenson skót népdalokat tanított a szigetlakóknak − a trópusi hőségben. Az „otthon maradt”, ír Oscar Wilde (1854−1900) bár híres volt szellemességéről, és gyakran cinikusnak tűnt, karácsonykor meglepően „hagyományőrzőként” viselkedett. Szerette a társasjátékokat és a bűvészmutatványokat, illetve szívesen szórakoztatta gyerekeit saját maga által kitalált tündérmesékkel a fa alatt. Számára – dicsérendő módon – az ünnep a gyermeki rácsodálkozás megőrzéséről szólt. Ha már az előbb szóba hoztuk Skóciát, és a gyerekeket tekintve jólesően ide is illik: J. M. Barrie (1860−1937), a Pán Péter alkotója minden karácsonykor különleges rituálét tartott – meghívta barátai gyermekeit, és egy hatalmas bábszínházi előadást rögtönzött nekik a nappalijában. Gyakran ő maga írta a darabokat is, amelyeket csak azon az egy estén adtak elő.

Nagy-Britannia szigete, maga Anglia valóban sok-sok további nevezetes szerző (szülő)otthona. A saját kezűleg illusztrált gyermekkönyveiről (Nyúl Péter) híressé vált természettudós és természetvédő Beatrix Potter (1866−1943) karácsonykor valóságos „erdei postássá” vált. Kézzel rajzolt üdvözlőkártyákat készített, de nemcsak a barátainak, hanem a helyi gazdák gyerekeinek is. Gyakran kis csomagokat helyezett el a környékbeli fák tövében (mogyorót, almát), mintha azokat az erdei állatok hagyták volna ott egymásnak. A felnőtteknek író, a napjainkig a krimi „koronázott” királynőjének tekintett Agatha Christie (1890−1976) számára a karácsony a „gasztronómiai bőség” idejét jelentette. Saját bevallása szerint gyerekkorában és felnőttként is az volt a szokása, hogy karácsony reggelén hatalmas adag tejszínes forró csokoládét ivott, majd az egész napot evéssel és a családi receptek tökéletesítésével töltötte. És ha már „műfaji etalonokról” beszélünk, A Gyűrűk Urával a fantasyt meghatározó J. R. R. Tolkien (1892–1973) több mint húsz éven át minden karácsonykor levelet írt gyermekeinek a „Karácsony Apó” nevében. Ezek a levelek részletes illusztrációkkal és történetekkel meséltek az Északi-sarkon megesett kalandokról, például a jegesmedve ügyetlenkedéseiről.

És akkor még két, különböző értelemben vett klasszikus, amerikai szerző kedves ünnepi szokása. Az irodalmi Nobel-díjas Ernest Hemingway (1899−1961) egy 1923-as esszéjében írt a „világ tetején töltött karácsonyról”. Szokása volt a barátaival közös reggeli és az ajándékok (például a zokniba rejtett cukorkaegerek) kicsomagolása után egy kupacba gyűjteni a szerzeményeit, hogy később is „gyönyörködhessen” bennük. Truman Capote (1924−1984) pedig, a Hidegvérrel szerzője gyermekkorában nagynénjével, Sookkal (a szintén író Marie Rudisill) minden novemberben nekilátott a karácsonyi gyümölcskenyerek sütésének. Ez a rituálé annyira meghatározó volt számára, hogy később megírta a Karácsonyi emlék című regényét, amelyben megörökítette ezt a szokást: hetekig gyűjtötték a hozzávalókat és a pénzt, majd tucatnyi kenyeret sütöttek, amit még távoli ismerősöknek és idegeneknek is elküldtek.

Szilvási Krisztián
Fotók: Canva

Forrás: irodalmi életrajzok, naplóbejegyzések, The Writing Cooperative, biography.com, Charles Dickens Museum, The New York Public Library Archives, JSTOR Daily, pim.hu, Savvy Premed, Literary Hub, The Marginalian