A negyedik bölcs című történet szerzője Henry Van Dyke (1852–1933) amerikai író, pedagógus és lelkész, aki a Princeton Egyetemen 1873-ban szerzett diplomát, később pedig ugyanitt irodalom professzorként dolgozott, majd pályafutását a Párizsi Egyetemen folytatta. 1913-ban Hollandia és Luxemburg miniszterévé nevezték ki. Megható művének rövidített változatával szeretnénk megajándékozni kedves olvasóinkat az ünnepek alkalmából.

„1.

Abban az időben, amikor még Augusztus császár uralkodott a világ nagyobbik felében, és Heródes ült Jeruzsálem trónján, Perzsia hegyei között, Ekbatana városában élt egy magas születésű, nagy bölcsességű mester, aki az Artabán nevet viselte.
Háza nem messze állt a királyi kincstár hét fallal övezett hatalmas épületétől egy gyönyörű kertben.

Egy szeptemberi éjszakán magához hívatta tanítványait. A máskor madarak énekétől zengő kertben, csend honolt, és Artabán hófehér köntösben, fején a Nap-ösvény ismerőjének járó fejdísszel fogadta vendégeit. Az egybegyűlt kilenc nemes tanítvány mindegyike színes selyem köntöst viselt, mellükön összetartozásuk jelével, a szárnyas Nappal.

– Évtizedek óta élünk együtt a csillagos ég titokzatos és hatalmas ritmusával, változásaival. Legszentebb írásaink legnagyobb ígérete mind az új Fény világra jöveteléről biztosít bennünket. Ősidők óta erre az új Napkeltére várakozunk – szólt Artabán.
– A prófécia lelkem legnagyobb mélységeiben élt a mai napig, de mostantól nekem és három társamnak: Gáspárnak, Menyhértnek és Boldizsárnak megmutatkozott a jövendölés jelentése. Ez év tavaszán mindannyian láttuk, ahogyan a két legnagyobb égitest, a Szaturnusz és a Jupiter találkozott az égbolton a Halak jegyében, és ekkor megláttunk egy új csillagot is, amely egy teljes éjszakán át ragyogott, aztán eltűnt a szemünk elől… Gáspár, Menyhért és Boldizsár ma este Babilonban, a Hét Szféra templomában várják, hogy az ismeretlen csillag ismét megjelenjen.
Ezért, amint eljön az ideje, útnak indulok. Minden földi gazdagságomat újszülött királyunknak szánt ajándékomra cseréltem – szólt és tenyerén megvillant a három valóban királyi ékkő.

Az egyik, egy mélyzöld smaragd, olyan volt, mint a cédrusligetek lombja, a másik naplementeként izzó vörös rubin, s a harmadik pedig egy szikrázóan fehér gyöngy, olyan, mint a hajnali fényben fürdő, hóval borított hegycsúcsok.

Amikor a tanítványok eltávoztak, s Artabán magára maradt, az ég felé fordította a tekintetét. Hosszan, csendben várakozott. A sötétségből pedig egyszer csak kipattant egy apró azúr szikra, amely hihetetlen sebességgel felszökkent a hajnali égre.
– A jel, amit vártam – szólt a bölcs. A Nap a Földre érkezett. Az idő fordulópontján állunk. Indulnom kell, ha köszönteni akarom őt!

2.

Artabánnak minden ügyességére és gyorsaságára szüksége volt az úton, hiszen mindössze tíz napja volt, hogy időben megérkezzen a találkozóhelyre. Hűséges lova kitartóan vágtatott vele szinte éjt nappallá téve, s a tizedik nap előestéjén Artabán a távolban megpillantotta Babilon még romjaiban is fenséges falait. Ember és paripa egyaránt ereje végét járta, most már a fáradtság diktálta a lassabb tempót. Egy kis pálmaligethez érkeztek, ahol a ló hirtelen megtorpant, az egyik fa tövében a földön, egy mozdulatlan test hevert. Artabán leszállt, és a fekvő ember fölé hajolt, akin, úgy tűnt, már nem lehet segíteni. De ebben a pillanatban történt valami, ami Artabán egész jövőjét megváltoztatta: a fekvő ember melléből egy hosszú, remegő sóhaj szakadt ki, és megragadta a bölcs köpenyét.
Artabán szíve a torkában dobogott.
– Ugyan mit tehetnék én egy haldokló idegenért? És hogyan is időzhetnék itt, miközben oly fontos feladatom van?!
De rögtön belátta, hogy ha ő most továbbmegy, ez az ember bizonyosan meghal. Ha vele maradna, talán visszaadhatná az életét…
– Igazság és tisztaság istene! – imádkozott Artabán – vezess engem az ösvényen, amelyet egyedül csak te ismersz!
Ezzel lehajolt, megnedvesítette a haldokló száját, száraz pálmalevélre fektette, ruháját értő mozdulatokkal megnyitotta. Nem csak bölcs pap volt, hanem nagy tudású orvos is, hisz az emberi test gyötrelmeinek okát és gyógyítását csak a lélek és a szellem törvényeinek ismerője végezheti. Ahogy múltak az órák, Artabán türelmes és értő mozdulatainak hála a halódó test életerői lassan visszatértek. Akkor bevitte a legközelebbi faluba, eladta a smaragdot, hogy kifizesse a szállását és pénzt adjon a fogadósnak, gondoskodjon róla, amíg fel nem épül. Így már csak két ajándéka maradt a Megváltó számára.

Éjfél már régen elmúlt mire Artabán ismét útnak indulhatott, és már hajnalodott, mire a szent templomhoz ért. De elkésett. A kapu előtt egy kődarab alatt találta meg társai üzenetét:
„Még éjfél után is vártunk rád, de nem késlekedhettünk tovább, elindultunk a Király köszöntésére, kövess bennünket a sivatagon át! Aláírás: Gáspár, Menyhért, Boldizsár”

3.

Mély és nehéz csend kísérte Artabánt hosszú útján. Testi gyötrelmeit lelki nyomorúsága tetézte be: mérhetetlenül szomorú volt késlekedése miatt. Pontosan három nappal később érte el Betlehem városát, mint Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Mikor megérkezett meglepve tapasztalta, hogy a máskor nyüzsgő, élettel teli város most mennyire kihalt, csendes és komor. Sokáig bolyongott az elhagyatott utcákon, míg egy alacsony kőház, résnyire nyitott ajtajához nem ért. Odabent egy fiatal anya karon ülő gyermekét ringatta alvásba. Az asszony észrevette Artabánt, és tisztelettudóan behívta házába, felismerte, hogy a napokban a városban látott három magasrangú látogatóhoz hasonlatos embert lát vendégül. Éppen belefogott, hogy elmesélje az elmúlt napok eseményeit a Názáreti József és Mária fiáról, aki a jövendölések szerint maga az újszülött király, amikor sikolyok verték fel az éjszaka csendjét.
– Jaj, végünk!… Itt vannak a katonák! Meneküljetek! Mentsétek a fiaitokat! Heródes katonái megölnek minden újszülöttet!
Az asszony testével takarva el gyermekét a ház legsötétebb sarkába húzódott. Artabán látta a házigazdája arcán a rémületet, ahogy magához szorította a kisfiát. Ekkor katonák dörömböltek az ajtón.
– Isten nevére kérlek, mentsd meg a gyermekemet! – könyörgött az asszony. A bölcs az ajtóhoz ment. Erszényéből elővette a vörös drágakövet, és átadta a parancsnoknak; az mohón kapott a kincs után, és továbbvonult a katonáival.
– Mit tettem? – gondolta szomorúan Artabán. – Odaadtam a Megváltó második ajándékát is...
De ahogyan az asszonyra és a gyermekre nézett, tudta, hogy nem tehetett mást.
– Isten áldjon meg azért, amit értünk tettél, és kísérjen az utadon!

4.

Artabán ismét a vándorok ösvényére lépett. Meg sem számlálhatjuk hány hetet, hónapot, évet töltött örökös keresésben. Látták őt Egyiptomban a piramisok lábánál és Heliopolisz rabszolgapiacán. Járt olyan országban, ahol az éhínség pusztított, volt, ahol leprásokat gyógyított. Mindenütt figyelmes szemmel tekintett az arcokba, egyetlen pillantást keresett! És mert hajnaltól késő estig szükség volt a segítségére, évei gyorsabban szálltak felette, mint ahogyan a takács vetélője halad oda-vissza a szövőszéken.
Életét kitöltötték azok az emberek, akiknek ő adott erőt, ételt, egészséget, reményt. S bár néha úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna a keresésről, de közben a jótettei váltak az úton tett lépéseivé. Kimerültsége napról napra növekedett, valamikor szálegyenes gerince megrogyott. Végül megfáradt testét még egy utolsó nagy útra rábírva, lelke Jeruzsálembe vezérelte.
Éppen 33 esztendő telt el Artabán életéből szüntelen vándorlással, kereséssel… és most újra itt volt a Városban. Szívében valami alig hallható suttogás tartotta még az erőt: most, talán most nem jött hiába!

Ahogy az utcákat rótta, érezte, hogy valami furcsa izgalom feszíti az embereket. Végre találkozott néhány honfitársával a hömpölygő tömegben, és tőlük tudta meg, hogy két megrögzött bűnözőt feszítenek ma keresztre a Golgotán, és velük harmadikként a Názáreti Jézust, mert isten fiának merte nevezni magát.
Az öreg bölcs megdöbbent és megrémült. Azonnal útnak indult a vesztőhely felé, remélve, hogy az utolsó drágakővel még meg tudja váltani Jézus életét. Ahogy azonban megpróbált utat törni magának az emberek sűrűjében, kiáltozásra lett figyelmes: katonák vonszoltak egy fiatal lányt a város felé.
– Ments meg! – zokogott a lány. – Apámmal érkeztem Perzsiából, de ő meghalt, és adósságban hagyott. Most el akarnak adni rabszolgának. Könyörögve kérlek, segíts rajtam!
Artabán a lányra nézett, azután fel a Golgotára. Előhúzta erszényéből a gyöngyöt, és egy pillanatig szomorúan nézte.
– A Megváltónak őrizgettem, de úgy tűnik, méltatlan vagyok rá, hogy ajándékot adjak Neki. Tessék, húgom. Váltsd meg vele a szabadságodat.

A következő pillanatban elborult az ég, mennydörgött és villámlott, és megrázkódott a föld. Szakadni kezdett az eső, és mindenki menekült. Artabán, az ősz, öreg bölcs lerogyott az út szélén, de az arca ragyogott. Felfelé nézett valakire, akit csak ő láthatott…
– Hogyan, Uram? Nem értem, amit mondasz... – rebegte alig hallhatóan. – Mikor etettelek? Mikor itattalak? Mikor ápoltalak? Harminchárom esztendőn át kerestelek, és sohasem láttam az arcod...
És a vihar közepén egy alig hallató hang válaszolt neki – talán nem is hallotta más:
– Artabán, tudd meg, hogy mindazt, amit a szenvedőkért tettél, azt értem is tetted. Ez volt a te ajándékod számomra.

A jóságos, öreg bölcs ekkor megnyugodva elmosolyodott, és örökre lehunyta a szemeit.”

Fotó: Canva

Forrás: kamaszpanasz.hu; waldorfszulok.hu; mesemondas.blog.hu