A válasz nagyon messzire nyúlik vissza az időben. Mondhatnánk azt is, hogy „már az ősember is…”. Valójában már akkor is használtak mindenféle állati és növényi olajakat és zsírokat világításra, de ezek még inkább fáklyák voltak. Az ókorra az olajba mártott, abban úszó valamilyen éghető anyag, zsineg, kanóc, vagyis az olajlámpás használata vált általánossá. A Tutanhamon sírjában (uralkodása Kr. e. 1333–1324 közé esik) talált, kb. 3300 évvel ezelőtt készült gyertyatartó bizonyítja, hogy már használtak gyertyát is.

A gyertya más, mint az olajmécses. Egyszerű felépítésű, a mai napig sodrott textilkanócból (eleinte gyapotból, lenből, kócból sodorták, majd fonták), illetve az azt körülvevő szilárd éghető anyagból (eleinte faggyú vagy zsír, a középkortól inkább viasz) áll. Ma már az is bizonyos, hogy még régebbi, mint a fáraó sírjában talált példány. A gyertya első megjelenése kb. Kr. e. 3000 környékére, a mai Görögország és Egyiptom területére tehető. Több előnye is van a mécsessel szemben: például nem kell tisztítani, a kanócot visszavágni, az olajat figyelni, utántölteni, jobban látszik, mikor fogy el, mikor kell cserélni. Hátrányai között azonban lényeges, hogy az olvadó anyag lefolyik, könnyen megégetheti az ember kezét. Ráadásul a régi gyertyák lángja gyakran erősen füstölt, kormozott, kellemetlen szagú volt.

Évszázadokig gyékényt használtak az elkészítéséhez. A gyékényszárat óvatosan, hogy a belső szivacsos rész ne sérüljön, felszeletelték, kiszárították, valamilyen zsiradékba áztatták, keményedni hagyták. Az így előállított „gyertyaszálakat” tartókba állították, ha kellett, meggyújtották, bár ezek még elég gyenge fényt adtak. Később a gyújtóbél bevonásához a legjobbnak a juh- vagy marhafaggyú bizonyult, a rómaiak már ezt használták. Valamikor Kr. e. 500 környékén már faggyúgyertyákat öntöttek. Ugyanebben az időben – a történészek szerint Kr. e. 200 körül – a világ másik felén, Kínában bálnazsírral készítettek hasonló világítóeszközt, mégpedig rizspapírból készült hengerbe öntve, amely fokozta a gyertya fényét. Az első ismert viasz, ami felhasználásra került, a méhviasz volt, de ez ritka és drága holminak számított, nagyon nagy értékkel bírt. A belőle készült gyertya illatos, lassan, szépen égő, nem túl folyós anyagú, de igen drága, igazi luxuscikk volt.

A gyertya jövőjére nézve fontos döntés született a 4. században, amikor Nagy Konstantin római császár kötelezővé tette használatát a templomokban a szertartásokon. A keresztény szimbolikában a gyertya Krisztus jelképe, a szentháromság megtestesítője (láng – kanóc – viasz egysége). Ettől fogva a faggyúgyertya lett a legelterjedtebb fényforrás. A 13. században a gyertyaöntők már saját céhvel rendelkeztek Angliában és Franciaországban. Saját boltjukban árulták a portékáikat, de az is bevett szokás volt, hogy házról házra jártak, és a konyhában összegyűjtött zsiradékmaradványokból helyben öntöttek gyertyákat.

A gyertyatörténet újabb nagy ugrása a 18. század közepére tehető, amikor a bálnavadászat ipari méretűvé vált. Egyrészt a bálnazsír olcsóbb alapanyagként kínálkozott, egészen a 19. század közepéig ezt részesítették előnybe. Másrészt alig volt szaguk, és nagyobb fényt adtak. A cetek ondójából kivont viaszos anyag még hosszabban, fényesebben égő gyertyát eredményezett.

És ezzel elérkeztünk az ipari forradalom korához, amely a gyertyaöntést is megreformálta. Az 1830-as években öntőgép segítségével óránként már 1500 szál gyertyát lehetett előállítani. A század elején a Michel-Eugène Chevreul (1786–1889) által felfedezett sztearin a gyertya szilárdságát növelte meg. A fonott gyapotkanóc stabilabb, fényesebb lángot adott, magától is elhamvadt, nem kellett lekoppintani. Ez már egy megfizethető, jó minőségű verzió volt, de a fejlődés nem állt meg.

Újabb mérföldkő a történetben, amikor az 1850-es évek közepén Angliában szénből és olajos palából paraffinviaszt desztilláltak. Ez már kifejezetten az olcsó gyertyák tömeggyártásához vezetett, a faggyúgyertyák szinte teljesen el is tűntek a piacról, a sztearin és a paraffin átvette az uralmat. A modern kanócokat ma már pamutból fonják, és szalmiáksóval, bórsavval, paraffinnal kezelik, hogy egyenletesen és korommentesen égjenek.

A gyertya évezredeken átívelő fejlődését csak egy új rivális megjelenése kényszeríthette megtorpanásra, az izzólámpák megjelenése. A gyertya diszkréten a háttérbe húzódott, de jelen van ünnepeink fényében.

SzaSzi
Fotók: Canva

Forrás: morelightcandle.hu, mandadb.hu, historyoflighting.net, lampahulladek.blog.hu, Dr. Siklós Kata: Legyen világosság! Avagy a feltalálók szerepe a világítástechnika fejlődésében; Puskás Ferenc: A világítástechnika története, 2001.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Az első adventi koszorú
2. rész: Adventi naptár sztori