Johann Christoph Friedrich Schiller, 1802-től von Schiller (1759. november 10. – 1805. május 9.) német költő, drámaíró, filozófus és történész. Az egyik legjelentősebb német drámaíró, valamint Goethe, Wieland és Herder mellett a weimari klasszikusok legfontosabb képviselője. Goethével tíz éven át voltak elválaszthatatlan munkatársak, gondolataikat, terveiket együtt beszélték meg, és együtt formálták az irodalmi életet nemcsak a Weimari Fejedelemségben, hanem úgyszólván az egész német földön. Több színdarabja a mai napig az európai színházak állandó repertoárjában szerepel, az Ármány és szerelem című drámáját legutóbb 2023-ban mutatták be Győrben. Balladái pedig a legkedveltebb német versek közé tartoznak.

Született művész, akit megpróbáltak kényszerpályára állítani. Az iskolás Friedrich már 13 éves korában megírta Absalon és Die Christen című színdarabjait, amelyek sajnos nem maradtak fenn. Ám hercegi parancsra 1773-ban be kellett iratkoznia a stuttgarti katonai akadémiára, ahol a növendékeket brutális módszerekkel nevelték. 1780-ban kinevezték ezredorvossá, de őt ekkor már inkább első drámája, a Haramiák foglalkoztatta, amely a mannheimi ősbemutatóján, 1782-ben óriási hatással volt a nézőkre: egy egész nemzedék ismert benne elfojtott sérelmeire és vágyaira. Károly Jenő herceget felháborította ezredorvosának lázító „komédiája”, és kaszárnyafogságra ítélte Schillert. Megtiltotta neki, hogy drámákat írjon, később versei miatt is megbüntette. Végül a költő szökni kényszerült a württembergi hadseregből. Sikeres bemutatók, sok nehézség és nélkülözés után kapott lehetőséget Weimarban, hogy Goethe mellett nyugodtabban alkothasson. Barátságuk egészen különleges értéket képvisel Európa kultúrtörténetében.

Mit gondol a játék értelméről?

„Az ember csak akkor játszik, ha a szó legteljesebb értelmében emberi lény, és csak akkor teljesen ember, amikor játszik.”

Műveiben gyakran fájdalommal járnak karöltve az embereket egymáshoz fűző érzelmek. Miért van szükség mégis a szerelemre?

Mert „egyedül a szerelem hatalma formálja tökéletessé a lelkeket.”
(Ármány és szerelem – részlet)

„A költészet az lehet az embernek, ami a hősnek a szerelem. Nem adhat
neki tanácsot, nem segítheti a harcban, sem egyéb tennivalót nem végezhet
számára; de hőssé nevelheti őt, tettekre buzdíthatja, s erőt adhat neki
mindahhoz, amivé lennie kell.”
( A patetikusról – részlet)

Mi a művész küldetése?

„Ha a lángész lelket önt a holtba,
míg anyaggal egybeoltja,
s izzanak az alkotó erők,
az akarat, idegét feszítve,
az anyagot küzdve kényszerítse
hódolni a gondolat előtt.
A Való kútfejéhez az ér itt,
ki a mélyben csüggedetlen ás;
nem hatol a márvány lágy szívéig
csak kemény vésőcsapás.”
(Az eszmény és az élet – ford. Nemes Nagy Ágnes)

Mit gondol magáról az alkotásról?

„Csak a Szépség hajnalkapuján keresztül hatolhatsz be a tudás földjére.”
„A művészi élvezet teljességét a szív örömével összekötni: ez volt mindig legfőbb életideálom, s e kettőnek egyesítése a legbiztosabb eszközöm is, amellyel mindkettőt teljességre vihetem.”

Hogyan működik a művész ihlet?

„Úgy tűnik nekem, az alkotó elme esetében az értelem visszavonta őrzőit a kapuktól, az ötletek összevissza rohannak be, és csak ezután tekinti át és vizsgálja meg a sokaságot. Ti, méltó kritikusok, vagy bárminek is nevezitek magatokat, szégyellitek vagy féltek attól a pillanatnyi és múló őrülettől, amely minden igazi alkotóban megtalálható, amelynek hosszabb vagy rövidebb időtartama megkülönbözteti a gondolkodó művészt az álmodozótól. Ezért panaszkodtok a gyümölcstelenségre, mert túl hamar elutasítotok és túl szigorúan válogattok.”

Megtapasztalta a nélkülözést. Mi adhat vigaszt a költőnek a földi szegénységben?

„Imé a föld, tiétek! így kiáltott
Zeusz az embereknek. Itthagyok
örök hűbérbe most mindent tirátok –
de testvérként osztozzatok! 

És mind siet s szerez mind két marokra,
már osztozik serényen ifju s vén.
A pórt kalász csábítja s szénaboglya,
az úr vadászgat erdején. 

Kalmár csűrében eltűnt árpa, búza,
az óbor meg apátúr kincse lett,
ügyes királyé lett a híd, az utca,
s így szólt: enyém a jó tized. 

S az osztozásnak már a végin voltak,
mikor a költő jő s rájuk talál
ó jaj, de addig mindent szertehordtak,
s mindennek volt gazdája már!

Imé, hát én, csak én maradtam árva,
s kisemmizett, a leghívebb fiad?
És Zeusz trónjához borul s kiáltva
kiált a mellőzés miatt. 

Elálmodoztál – szólt az isten – máshol,
perelsz most, jöttél volna hát elébb!
Hol voltál, költő, mondd, az osztozáskor?
S felelt az: nálad voltam épp. 

Tündöklő orcád néztem s lelkesültem
eged zengő összhangján – megbocsásd
a szellemnek, hogy ily megrészegülten
elkéste itt az osztozást. 

Most mit tegyek? – mereng Zeusz sötéten
a föld szétosztva; nem enyém ma már.
Akarsz-e hát egemben élni vélem?
Akármikor jössz, téged nyitva vár.”

(A föld szétosztása – ford. Radnóti Miklós)

Mit üzenne korunk emberének?

„Élj a századoddal, de ne légy a teremtménye.”

Van még remény a jövő számára? Mit kell tennünk, hogy jobbá tehessük a világot?

„Gyúlj ki, égi szikra lángja,
szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
mit szokásunk szétszabott,
egy-testvér lesz minden ember,
hol te szárnyad nyugtatod.”
(Az örömhöz – részlet, ford. Rónay György)

Friedrich Schiller versei és drámái megtalálhatók a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér gyűjteményében.

Szabados Éva

A sorozat előző része:
"bár lett volna szívem mindenemet néked adnom..." – Poétikus találkozás Rabindranáth Tagoréval

Forrás: magyarulbabelben.net, goodreads.com, enciklopedia.fazekas.hu, arcanum.com, citatum.hu, wikipedia.org