Székely Zoltán − a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatója − bevezetőjében elmondta, hogy olyan műről van szó, amely egy háromdarabos sorozatnak az utolsó tagja, egyben hiánypótló, hiszen Győr képzőművészeti életének a történetét meséli el, az 1933 és 1945 közötti időszakot felölelve. A kötet 459 oldalas, 208 illusztrációt, valamint forrásjegyzéket tartalmaz, és 907 hivatkozás található benne. A sorozat első része 2018-ban, a második pedig 2022-ben jelent meg – a kutatások közzététele az Arrabonában azonban már 2005-ben megkezdődött.

Miként született meg ez az ötlet, hogy a könyvsorozat megjelenjen? − tette fel a kérdést Székely Zoltán a szerzőnek. Almási Tibor válaszában elmondta, hogy nagyon egyszerű a válasz, mert a kötet létrejöttét a szükségszerűség teremtette meg. A győri társadalmi, gazdasági életről rengeteg munka jelent már meg, melyek nagyon jól feldolgozottak, ugyanakkor ez nem mondható el a város kulturális életének különböző ágazatairól. A képzőművészetről alig láttak napvilágot átfogó művek vagy részletek, tanulmányok. Nincs olyan forrás, amelyhez lehetett volna nyúlni, ha adódik egy probléma vagy megoldandó kérdés. Így született meg az elhatározás, hogy ezt pótolni kellene, „és így íródott meg ez a három kötet”.

Az elsődleges források a győri újságok, folyóiratok, napilapok voltak, hiszen abban rögzültek legjobban azok az események, amelyek a városban zajlottak, azokból lehetett megismerni pontosan egy-egy korszak fontosabb eseményeit. És ebbe ágyazta be a képzőművészet jelenségeit, különböző történéseit. Az akkori újságok sokkal több tudósítást közöltek, mint a maiak, a képzőművészet szempontjából a rövid hírektől kezdve a kritikákig rengeteg írás jelent meg. Ez volt a munka legnehezebb része, hiszen közel fél évszázadnyi újságot kellett végiglapozni, Győrben pedig szép számmal akadtak akkoriban periodikák – a könyvtárosoktól mindehhez nagy segítséget kapott.

A második forrást a levéltári anyag jelentette. Bár a levéltárban sok mindent kiselejteztek, ami a képzőművészetre vonatkozott, de szerencsére azért maradt elég anyag: ezek nagyrészt olyan források voltak, amelyek hozzásegítették ahhoz, hogy nyomon lehessen követni egy-egy festmény, szobor, egyéb műalkotás múzeumba, városba kerülését, vagy éppen megépülését. Ilyen volt például a polgármesternek a képzőművészekkel folytatott levelezése.

A harmadik forrás a Győri Képző- és Iparművészeti Társulat, amelynek meghatározó szerepe volt a város képzőművészeti életében. Ennek az egyesületnek az anyaga szinte tökéletesen megmaradt, egy része a levéltárakban, a másik részét pedig Salamon Nándor mentette meg. Amikor Gallyas Frigyes – aki az egyesület iratanyagait őrizte − eltávozott az élők sorából, akkor az örökösei, utódai az ott talált dokumentumokat kidobták, és csak a véletlennek köszönhető, hogy Salamon Nándor ezeket megtalálta, megmentette, most pedig a múzeum adattárában található az anyag. A legfontosabb információk – a sajtóanyagon kívül – ezekben a dokumentumokban voltak fellelhetők.

A kötetsorozat az Évről évre címet viseli, kronológiai sorrendben halad. Arra a kérdésre, mi volt az oka annak, hogy az „annales”, évkönyvszerű történetírást választotta a szerző, Almási Tibor úgy felelt, hogy ez egy jól bejáratott módszer a számára, már egy korábbi, Mattis Jánosról szóló könyvet is így írt meg, ráadásul a célszerűség is ezt diktálta. A kötetben rengeteg adat található, nincsen egy-egy korszaknak megítélése, minden évben januártól decemberig sorjáznak az események és adatok − ennek a megírására ez a forma volt a legjobb. Minden évnél az első oldal röviden összefoglalja a politikai, illetve kulturális eseményeket, majd ezt követően találjuk azt a részt, amely olvasmányosan írja le a kulturális történéseket. A tárgyalt korszak 1933-tól 1945-ig tart: a korszak elég sok mindent hagyott ránk, többek között azokat a képzőművészeti alkotásokat, amelyek ma is láthatók.

Győr ebben az időszakban művészeti központnak tekinthető? Milyen helyet foglal el ezen a téren? A szerző válaszában elmondta, hogy Győrnek különböző megnevezései voltak, a vizek városától kezdve az iparvárosig, de azt mindig elfelejtették hozzátenni, hogy Győr egyúttal kultúrvárosnak is számított. Semmivel sem volt rosszabb vagy kedvezőtlenebb ebből a szempontból, mint a többi nagyváros, Szeged, Pécs vagy éppen Kolozsvár. Bármilyen nehézkesen mentek a dolgok a kultúra terén, azért mindig akadt olyan esemény, megrendelés, amely a fejlődés felé vezetett. Ennek a motorja is a már említett Képző- és Iparművészeti Társulat volt, amely összefogta a város képzőművészeit. Az időszakban a konzervatív és a modern irányzatok együtt éltek, vagy vívták harcukat egymás ellen. Győr viszonylag konzervatív város volt a képzőművészet tekintetében, de ez nem jelentette azt, hogy nem jelentek meg a modern törekvések. A képzőművészeti társulat tagjai szintén az akademizmus hagyományait követték, de voltak kísérletező művészek is, akik próbálták megteremteni a maguk helyét ebben a közegben. Elég csak Borsos Miklósra gondolunk, vagy Illés Árpádra, akit a győriek alig-alig ismertek, pedig a magyar absztrakt festészet legnagyobb és legfontosabb alakja volt. A fiatalok vezére éppen Borsos volt, aki oly hevesen vívta csatáját a képzőművészeti társulat ellen, hogy még komoly perekre is sor került.

Győr képzőművészeti és kulturális központi szerepét mutatja, hogy budapesti művészek is előszeretettel jöttek a városba kiállítani. És miután felépült a kultúrház, minden feltétel adott volt sikeres kiállítások megszervezéséhez. A győri lakosok is jórészt fogékonyak voltak erre, egy-egy tárlat 1000−1300 fő körüli látogatottsággal büszkélkedhetett, amit a mai művészek is megirigyelhetnek. És nemcsak egyénileg jöttek a budapesti képzőművészek, hanem csoportosan is, a kiállítások pedig elhozták a városnak az említett új irányzatot is. A Városházán a portrékat hagyományos akadémikus stílusban, díszmagyarban festették meg, ahogyan azt a bemutató közben, a kivetítően láthatták az érdeklődők (közöttük például Tóvári Tóth István festményét). Meglehetősen vegyes és kettős arca volt Győrben ennek a művészeti életnek, de döntően a hagyományos látványelvű festészet határozta meg a város vizuális arculatát.

A XIX. század végétől több településen is létrejöttek művésztelepek, Győrben mégsem alakult ki ilyen, csak jóval később. A Győri Képző- és Iparművészeti Társulat egy nagyon nehéz időszakban jött létre: 1919-ben alakult, és – az ország egyik leghosszabban fennálló képzőművészeti társulataként – 1946−1947-ig működött. Konzervatív beállítottságú vezetői a legtöbb esetben a képzőművészet soraiból tevődtek össze, de az elnöke mindig valamilyen helyi társadalmi körből választott személy volt, akik általában a presztízsük alapján kapták ezt a pozíciót. A társulat szervezte a város összes kiállítását: rájöttek arra, hogy esetileg kell egy-egy képzőművészeti eseményt megrendezni, majd rendszeressé tenni ezeket, mert a folytonosság jobban csábítja az embereket. Így először évente egy kiállítást rendeztek – nemcsak a helyi, hanem a Győrből elszármazott művészek számára is −, ezután tértek át az évi két kiállításra, a tavaszi és téli tárlatra. Más városokból is hívtak meg társalkotókat vagy társegyesületeket. Felmerült a gondolata – tulajdonképpen a budapestiek részéről −, hogy Győrben is szükség lenne egy művésztelepre, hogy mégsem valósult meg, annak oka a pénzhiányban keresendő.

Az egyesület nagy előnyének számított, hogy szűkös pénzügyi kerete ellenére mégis vásárolgattak a kiállításokon, amiből kialakult a társaság gyűjteménye, elősegítetve azt, hogy mások is vehessenek ezekből a művekből. A Városháza kollekciója nagyrészt ezekből tevődik össze; a társulat gyűjteményének nagy része ma is a múzeumban található, de sok műalkotás van magánkézben. A győriek sajnos teljesen elzárkóztak az elől, hogy megmutassák, mi van a gyűjteményükben. Régen a magántulajdonban lévő alkotásokat nyilvántartásba vették, és ezeket nem lehetett nagyon se külföldre eladni, se máshova vinni, ezért nem szívesen mutatták meg, mi lapul a lakásuk mélyén. Általában a mai győri lakosok nem is tudják pontosan, mi van a tulajdonukban, pedig jeles művészek munkái lelhetők fel közöttük.

Almási Tibor munkájának jelentőségét az is növeli, hogy tudatosíthatjuk belőle, milyen értékeink is vannak. A kötetek révén utána lehet járni annak, hogy egy-egy győri műalkotás mikor született, ki lehet a festője, vagy honnan került az illető tulajdonába. A könyv végén található függelékben szereplő katalógusokban könnyen megtalálhatók az alkotások címei és maguk az alkotók nevei. A kötet végén 50 oldalas tárgyszójegyzék szerepel.

Végül a szerző megemlítette a kollégákat is – Szalai Zsolt, Tóth Vilmos, Biczó Zalán és Tanai Csaba –, akik munkájukkal hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.

Bedő Mónika
Fotók: Szabó Béla