Sütő Csaba András 1979-ben született Győrben. Az Ambroozia folyóirat szerkesztője. Jelenleg Nagybajcson él, a Széchenyi István Egyetemen tanít irodalmat. Az évek során több díjat és elismerést kapott, számos verseskötete jelent már meg. Legújabb, kilencedik műve 2025-ben került kiadásra a Napkút Kiadó gondozásában, melyet a Győri Könyvszalonra hozott el nekünk.

A fülszöveg megfogalmazása szerint a szerző legújabb verseskötetében – utak éjjel utcák délután vizek napfényben füst hajnalban – a címbe emelt napszakok, emberi kéz készítette tájelemek, vagy éppen a természet az, mely minduntalan feltör vagy továbbmozdul, néha egészen észrevétlenül behálózza a szövegek testét. Természet és ember együtt lélegzik ezekben a versekben, a vidék eldugott bozótosai, a faluszéli ösvény, a kocsma, a torony a távolban, mind-mind emlékeket mozdítanak, melyek nem szerveződnek kiszámított és jól követhető időrendbe, inkább csak töretlenül szivárognak felfelé, hogy valamiképpen formát öltsenek, vagy formátlanul, megfoghatatlanul érzéseket ébresszenek az emlékezőben, az olvasóban. Szabad versek, szabad asszociációs emlékfutamok, írásjelek, sortörések, kiszámíthatóság nélküli szövegek, melyek egy-egy kiemeltebb pillanatban szinte prózaverssé, elbeszéléssé válnak, hogy utána ugyanolyan hirtelenséggel visszazuhanjanak a formátlanság szabadságába. A tájról, a múltról, a saját és közös sorsról gondolkodás kísérlete Sütő Csaba András új kötete, melyhez – tehát az elmélkedéshez – folyamatosan, láthatóan, néhol szinte már akaratosan keresi formáját e költészet. Tudva azt, bármilyen rendet vagy keretet is talál, az csak pillanatnyi megnyugvást hoz, s utána újból, újult erővel indul az újabb forma felkutatására. A lírai kísérletezés mintha a természet ciklikus mozgását és lüktetését idézné, kiszámíthatatlan, megállíthatatlan és élettel teli.

A költő lírájának egyik alapélménye a magyar vidék – elsősorban a Szigetköz –, amely nemcsak képekben, hanem sorsban és történelmi tapasztalatban is megjelenik. Ahogyan Jánosi Zoltán irodalomtörténész fogalmazott, a lírai világokban megjelenik a látszólagos avantgárd, a szinesztéziák és a képek összjátéka. A versek mögött ott áll a vaskos, a magára hagyó, a szenvedő, a küszködő, a történelemben megalázott magyar vidék. A táj azonban nem csupán háttér: az emlékezet hordozója, a mindennapok tapasztalatának sűrű hordaléka.

Az előadás során megtudhattuk, hogy Sütő Csaba András 17 évesen kezdett el verseket írni. Úgy érezte, mondandója, közölnivalója van a világgal. Ahogy mondta, ez a késztetés azóta is vele van, az írás életformává vált számára. Verseiben az embereket, a vidéket, a tárgyat és a földet úgy szeretné kifejezni, ahogyan azokat látja. Anyagszerű dolgokkal foglalkozik, szereti megfigyelni őket. Az író tudományos és költői énje kezdetben ütközött, azonban mára harmonikusan egészítik ki egymást. A költészet számára egy olyan személyes tér, ahová nem enged be senkit és semmit – fejtette ki.

Versírás közben nagyon sok látványelemet használ, amelyeket vízszintes és függőleges síkon mozgat. Elmondta, egy-egy kötet megírása előtt tudatosan olvas el újra klasszikusokat, mint például Petőfi összest, vagy akár Homérosz műveit is, amelyek hatásai beépülnek ezáltal saját versnyelvébe. Sokféle formai megoldást alkalmaz, Vass Tiborra emlékeztető szójátékokat, ugyanakkor Tandori Dezső üzeneteit és Oravecz Imrét is felfedezhetjük – fejtette ki Jánosi Zoltán. Költészetében folyamatosak az áthallások és párhuzamok is: Arany, Radnóti, József Attila, Ady, Hajnóczy Péter lenyomatai megtalálhatók a versekben, miközben a neoavantgárd eszközhasználat is megmutatkozik soraiban.

Lőrincz Szimonetta
Fotó: Tóth Fruzsina