„Látni kell a veszélyeket, különben papucsban sétálunk be a dzsungelbe.”

Tari Annamária már pályája kezdete óta fókuszál a fiatalokra, ahogyan ez a 24. Győri Könyvszalon második napján, 2025. november 15-én tartott könyvbemutatóján is tükröződött. Gárdonyi Eszter beszélgetőtárs kérdései nyomán, gyakorlati példákkal festette le a jelenlegi nehézségeket, a nyilvánvaló következményeket és a megoldási lehetőségeket, illetve a kívánatos viszonyulást a problémákhoz.

A bemutatott Üresre töltve című könyv egy elgondolkodtató momentummal indul:

„2011-ben … a New York Times egyik újságírója kérdéseket tett fel a Szilícium-völgyben dolgozó szülőknek, akik gyermekeiket a helyi kilencosztályos Waldorf-iskolába küldik.
Bár azt gondolhatnánk, az itt élő gyerekek sokkal gyorsabban hozzájutnak – talán még megjelenés előtt is – bizonyos digitális eszközökhöz, az derül ki, hogy ebben az iskolában a gyerekek sok mindent használhatnak, csak high-tech taneszközöket nem. De van számukra toll és papír, kötőtű, esetenként sár is.
Ahhoz képest, hogy még olykor a politikai döntéshozók is ostobaságnak minősítik, ha egy iskola nem indul el a digitális metódusok irányába, a völgyben, ahol a techgazdaság epicentruma van, épp az ellenpontot találjuk. Az ottani szülők és pedagógusok azt vallják:
Ne keverjük össze az iskolákat és a számítógépeket! A félsziget Waldorf-iskolája pedig ezt a szülői elvárást jól egyezteti a saját tanítási filozófiájával, amelynek lényege, hogy egy gyereknek fizikai aktivitásra van szüksége, a tanulásban pedig a kreativitást gyakorlati feladatokkal kell támogatni. Szerintük a számítógépek gátolják a kreatív gondolkodást, a mozgás fejlődését, az emberi kapcsolatok kialakítását és a figyelem terjedelmét.”

A beszélgetés elején elhangzott, hogy Dániában 13 éves kor alatt nem lehetnek okoseszköz tulajdonosok a fiatalok.

Diagnózis

Ezek után nekünk sem kellene beállni a sorba, és elfogadni a kényszert, hogy a gyerekeink lemaradnak, ha nem követik a technológiai fejlődést. Különösen, ha látjuk a komoly következményeket, amelyeket Tari Annamária rendelői tapasztalatai és kutatásai alapján összefüggéseiben tudott elénk tárni.

A pszichológus szerint a prózai valóság átélése mára szinte szupererővé vált. Ez odáig fajult – mint ahogy az egyik fiatal lány példázza, aki segítségért fordult hozzá –, hogy nincsenek emlékek a saját életről. Ugyanis az emlékhez élmény kell. De az élmény megosztásának kényszere kizárja az átélés lehetőségét. Ez viszont hozza magával a többi nehézséget.

Az életben a problémamegoldásunk alapját önbecsülésünk, önbizalmunk és önértékelésünk adja. Ám ezeket az online térben képtelenség fejleszteni, mert valós tettekre, folyamatokra van szükség a megalapozásukhoz és megerősítésükhöz. Ezzel gyakorlatilag a gyerekek boldog felnőtté válását veszélyezteti a digitális világ, és azok a szülők és közösségek, amelyek nem képesek megfékezni az okoseszközök hatását.

Itt felmerülhet a kirekesztettségtől való félelem. Tari Annamária azt javasolta, hogy fogjanak össze a hasonlóan felelősségteljes szülők. Mert ha létre tud jönni egy három emberből álló „koalíció” az osztályban, akkor már sikerrel képviselhetnek egy eltérő véleményt az okoseszköz-használattal kapcsolatban. Az igazi probléma, ha maga a szülő sem tud konszenzusra jutni, mert például biztonságot lát abban, ha telefonon keresztül folyamatosan monitorozhatja a gyermekét. Pedig ezzel több szempontból is rosszat tesz annak, akit pedig meg szeretne védeni.

A kutatások alapján egy bekapcsolt okoseszköz óránként 21-szer téríti el a fiatalok figyelmét például az órai munkától. Konkrétan idegrendszeri változásokat idéz elő, amelynek mértékét nehéz teljesen pontosan látni. A rengeteg szelfi pedig torzítja az én-képet.

Mindez érzelmi és mentális szempontból hatalmas terhet ró a gyerekekre. Ezért fordulnak annyiszor pszichológushoz instabil lelkiállapot, erős szorongás és depresszió miatt. Mindezek a problémák egy olyan életkorban váltak jellemzővé, ami korábban sokkal inkább a boldog játék ideje volt.

Különösen komoly kérdéssé vált az érzelmi típusú kötelékek online térbe kerülése. A gyerekek ki vannak téve a visszajelzések tengerének, és függőjévé válnak érzelmi szükségleteik azonnali kielégítésének. Ez a közösségi média dzsungele, amire még a felnőttek sincsenek felkészülve, nemhogy a fiatalok. Így nagyon könnyen válnak kiszolgáltatottjává a külvilág validálásának. Innen pedig már csak egy lépés a bullying. Ami azért olyan erősen kártékony, mert gyakorlatilag egy csoportdinamikailag moderálatlan, heterogén és zárt társaságba szorulnak. Ebben a „térben” pedig nagyon hasonló folyamatok tudnak zajlani, mint például egy börtönben. Többek között az is nagy veszélyt jelent, hogy az agresszor−áldozat szerepek csúszkálnak, a fiatalok pedig egy idő után beletörődéssel reagálnak az atrocitásokra.

Az AI és az érzelmi szükségletek

Az is egyfajta diagnózis, hogy a mesterséges intelligencia milyen abszurd helyzeteket idéz elő a kapcsolatainkban. Tari Annamária azzal a meggyőződésével kezdte a témát, hogy a mindennapi embernek egyszerűen nem volt szüksége az AI-ra, amely – számos negatív hatása mellett – leszoktat a gondolkodásról. A legnagyobb veszélye viszont talán az, hogy egy olyan világot épít használója köré, amely nem létezik. Az álláspontot egyre több konkrét eset támasztja alá. Például a könyvben említett családé, amelyben a férj inkább társalog a mesterséges intelligenciával, mint a feleségével, és ezzel tovább mérgeződik az egyébként is erősen megromlott viszonyuk. És mindez kamasz lányuk szeme láttára történik.

A jelenség legnagyobb vesztesei tehát megint csak a gyerekek, akiknek még nincsen alternatívájuk. Egy felnőtt eldöntheti, hogy barátja helyett a chat gpt-vel kommunikál. De egy fiatal nagyon könnyen benne tud ragadni ebben az álvilágban. Mert az eszköz mindig kéznél van, mindig validál és sosem unalmas. Elfogad olyannak, amilyen vagyok – gondolja a tinédzser. De közben ott van az égető kérdés: Hol van az a családtag, akinek azt a hiányt, ami miatt az AI-hoz fordul a fiatal, be kéne töltenie?

A pszichológus ezt a kérdést is felteszi: Mikor jutottunk oda, hogy vesztésre áll a realitás? A fiatalok belemenekülnek egy virtuális fantáziabirodalomba. Kérdés, mi maradna, ha ezt kivonnánk az életből…? És van itt még egy kegyetlen dolog: az AI képes elhitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van, de közben mindenkinek eltelnek az értékes évei, hónapjai, amelyeket később nem lehet visszahozni…

Mindezek a kérdésfelvetések nagyon mély és társadalmi szintű problémákhoz vezetnek, amelyeket sokszor nehéz egyéni szinten megoldani. De jelenleg nincs más lehetőségünk, mint megszívlelni Tari Annamária szavait, aki már 12 könyvet írt erről a témakörről, és arra biztat bennünket, hogy vegyük elő a józan eszünket. Lássuk be, hogy a képernyőfüggőség, a személyiségtorzulások valós veszélyek, amelyeknek már számtalan fiatal áldozatául esett.

„…ha az információtechnológiai eszközök és a mesterségesintelligencia-modellek felváltják az emberi tényezőt, akkor olyan hiányra teszünk szert, ami nem is biztos, hogy azonnal érezteti a hatását.
Évekkel később rádöbbenni valamilyen veszteségre sokkal rosszabb, különösen, ha az derül ki, hogy tehettünk volna másképpen is. 
A mesterséges intelligencia átlagemberek közé engedése valójában a technológia gigászainak egymással való harcában történt.
Saját magukért. A profitért. Az elsőbbségért.
Nem az emberiségért.”

Szabados Éva
Fotók: Szabó Béla