Czakó Zsófi mindig nagyon valóságos és „kibeszéletlen” témákról képes érdemben mesélni: gyermekvállalás, szülői lét, modern vidéki élet, rasszizmus. Ezúttal az egyik fő vonulat az Alzheimer-kórral küzdő, ám arról tudomást venni nem hajlandó Margit, akinek alakjába sokat gyúrt bele a nagymamájáéból. Az alig kétszáz oldalról talán nem gondolnánk, hogy családregényt tartalmaz, pedig egy család három generációjáról olvashatunk. A hagyományosnak mondható családregényektől valóban távolabb áll, ám mégis minden megvan benne, ami a műfajhoz szükséges. Czakó Zsófi remekül sűrít, pontosan ábrázol, nem ragad bele a részletekbe. Pillanatok alatt az 1930-as évekbe ugrunk, megtudjuk hogyan fogant a főhős, Margit. Nem bugyolálja romantikus köntösbe a történetet, kendőzetlen marad az igazság: a szegény sorból származó Margit anyjának egyedülálló anyaként kell boldogulnia. 

Az írónő feszes tempót diktál, hamar a középpontba kerül a lány Janka, majd az unoka Zsuzsi. A lendületes tempóban rendkívül jól ábrázolt karakterekkel találkozunk. Az a közös bennük – és vitathatatlanul bennünk is –, hogy mindannyian arra vágynak, hogy megértsék, elfogadják őket. Ehelyett azonban kiderül, hogy nem igazán tudják szeretni egymást, a saját traumáikkal foglalkoznak, így magukra maradnak, nem többek távoli rokonoknál. Czakó Zsófi finom humorral veti fel ezeket a problémákat: Margit egész életében takarított és spórolt, a lánya, Janka a felesleges vásárlásokban éli ki magát, az unokája Zsuzsi pedig önsegítő foglalkozásokra jár, ha az anyja hívja telefonon, nem veszi fel. A három generáció alig érti egymást, nem tudják, hogyan találják meg a másikhoz a kapcsolódás útját, nem képesek érzéseiket szavakkal kifejezni. Szorongásaikat, kételyeiket magukba fojtják, vagy a soha véget nem érő takarításba, a nagy zabálásokba, az értelmetlen kacatok összevásárlásába. Zsuzsi ráébred arra, hogy ebből a lehetetlen közegből ki kell lépnie, de ezzel még távolabb sodródik „véreitől”.

A feszes, tömör, erős mondanivaló közé bújtatott humor segít, hogy legalább mi olvasók tudjuk nevetni, de hamar rájövünk, hogy közben szembesülünk is. Ettől válik a regény egyszerre olvasmányossá és méllyé. Van-e feloldás a szeretetvágy és a szeretetlenség feszültségében? Ha belegondolunk, talán alakulhatott volna másképpen is, talán egy kis őszinteség, odafigyelés, megértés közelebb segíthette volna egymáshoz a szereplőket. Ugye, milyen mellbevágó? És mi, vajon hogyan állunk a kapcsolatainkkal? 

SzaSzi 
Fotó: Török Viktória