Romsics Ignác fő kutatási területe a 20. század magyar politikatörténete, a két világháború közötti időszak. A történelem iránt érdeklődő közönség többször találkozhatott vele Győrben is, foglalkozott Bethlen István életével és politikájával, az I. világháború centenáriuma, vagy a vasfüggöny lehullása kapcsán is. Most megjelent munkája viszont historiográfiai irányú, tehát a magyar történetírást érintő életrajz. Horváth József kérdésére a történész elmondta, egyetemi tanári munkájából kifolyólag is foglalkozott valamennyit historiográfiával, 2023-ban pedig – egy felkérésnek eleget téve – Kosáry Domokos (1913–2007) születésének 110. évfordulójára jelent meg egy megemlékezése a Népszavában. „Tulajdonképpen ismertem jól, a munkáit olvastam, az akadémiai székfoglalómnak 2011-ben főszereplője volt, de azért a biztonság kedvéért felhívtam a lányát, mert tudtam, hogy maradt utána hagyaték a Pest Megyei Levéltárban.”

Kiderült, hogy körülbelül 300 doboznyi anyag található a hagyatékában, de ez a kutatás szempontjából nagyon változó minőségű és mennyiségű, mégis olyan gazdag forrást jelentett, hogy nem lehetett elmenni mellette. A fiatalkori leveleit Szekfű Gyulához, az édesanyjához vagy a kézírásos naplóit tanulmányozni több időre volt szükség, az akadémiai sajtófigyelés kevésbé volt érdekes, egyébként meg mindent megtartott, a metrójegyektől kezdve a prospektusokon át, amivel nem kellett sokat foglalkozni. „Meg kell említenem, hogy rengeteget segítettek a levéltárosok, egyrészt az anyag átnézésével, másrészt a bürokratikus engedélyezéssel kapcsolatban. A család részéről is abszolút támogatók voltak, mind Kosáry Judit, a lánya, mind Szakály Orsolya, az unoka.” A könyv végén található kb. 60 oldalnyi fotógaléria anyagát például digitalizált formában bocsátották a rendelkezésére, amúgy sem támasztottak kifogásokat, és ez a harmonikus együttműködés a kötet szempontjából nagyon gyümölcsöző.

Az életrajz 9 fejezetre bontva tárgyalja Kosáry Domokos életét, aki nem készült történésznek, mégis korának egyik legkiválóbb történetírója lett. Életéből mozaikszerű momentumokat emeltek ki a beszélgetők, egy-egy olyan képkockát, amely jól mutatja, hogy ez az életút pontos lenyomata a 20. századi magyar történelem megrázkódtatásainak.

Kosáry szülei, felmenői értelmiségiek, orvosok, iskolamesterek, több nyelven beszélő, zenélő, sokirányú érdeklődéssel megáldott emberek voltak. Anyja, Kosáryné Réz Lola nem végzett magasabb iskolát, mert Selmecbányán nem volt olyan, hanem magánúton tanult nyelveket, férje több nyelven jó beszélt. Ők fordították például a Winnetou-t, az Elfújta a szél c. regényt. A férj nyersfordítását Lola stilizálta. Domokos már négyévesen olvasott, az elemi iskola számára nem volt kihívás, sokat hiányzott, szeretett inkább otthon lustálkodni, a könyveibe bújni. Jól zenélt, a fizika is nagyon érdekelte (az ELTE gyakorló iskolájában, a Trefortban ma is őriznek egy-két általa barkácsolt eszközt). Nem tudta, mivel foglalkozna igazán szívesen, a naplójába hol azt írta, hogy püspök, hol azt, hogy vezérőrnagy akar lenni, vagyis igazából az irányítás érdekelte. Végül az Eötvös kollégiumba jelentkezett, történelem–latin szakra osztották be.

Kik voltak a tanáregyéniségek, akiknek a hatására történész lett? A két háború közötti történészek szinte mindegyike tanította, mind dicsérték, még a nagyon szigorú Mályusz is. Szekfű Gyulával hosszú időre megmaradt a kapcsolata. Görgei Artúrról írt első könyvével megbecsülést vívott ki magának, ezt követően is olyan jól teljesített szakmailag, hogy a tudományos életben hamarosan fontos pozíciókat töltött be, sokan a jövő vezető történészét látták benne, és ennek megfelelően támogatták. Fantasztikus egyéniségekkel dolgozott, de a folytatás cseppet sem lett reményteljes.

A II. világháború után az egész nemzedékét két-három év alatt kiiktatták, helyükbe itthoni ambiciózus fiatalok kerültek. A nyugatot megjárt, magasan kvalifikált Kosáry tudására nem volt szükség, könyvtárosként dolgozott, és csak 1955-től aktivizálódott. Nagy Imre az ENSZ delegáció szakértőjeként számolt vele, de aztán jöttek a szovjetek, és számára a börtön következett. Négy év után amnesztiával szabadult. Hihetetlen, de a perifériáról képes volt újra az élvonalba kerülni. Ez a Pest megyei levéltáros korszaka, amikor a legfontosabb művei születtek. Az egyik legnagyobb opusa a Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, amely a komplex szemlélete miatt nagyon érdekes, vagy a Széchenyi Döblingben kiválóan mutatja, hogy milyen jól tudott írni, de az elemzés nem volt az erőssége. Nagy szintézisre nem törekedett, és az általa írt Magyarország történelme politikai és szakmai okokból nem volt vállalható, így főleg mikrotörténeti anyagokat írt, határozottan jó bemutatásokat. Ezekkel a munkáival tért vissza az élvonalban, zsűrizett, a televízióban szerepelt, 1979-ben pedig a történettudomány doktora lett.

Negyedszázados késéssel kezdték itthon elismerni kivételes szakmai teljesítményét. Az igazi jóvátételt és megbecsülést a rendszerváltás hozta el számára, amikor az MTA elnökévé választották. A börtön után többet nem politizált, csak szakmai kérdésekben foglalt állást. Utolsó éveiben többször fellépett a burjánzó áltudományos nézetek ellen, melyektől nemzetének tisztánlátását és realitásérzékét féltette. Az akadémia elnökeként sikeres volt, de anyagilag egy rendkívül nehéz időszakot kellett átvészelnie. Nem figyelt eléggé a gazdasági ügyekre, ezért vitathatatlanul az ő hibája, hogy az Akadémiai Kiadót eladták egy holland cégnek.

Hagyatékát feldolgozva Romsics Ignác a kötetben az életét intenzíven élő magánembert is közel hozza az olvasóhoz, ugyanakkor egy újabb perspektívát ad a korszak megértéséhez.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs