Háy János József Attila-díjas író, drámaíró, költő a képzőművészetben is jártas, illusztrátor, a kötet borítója a saját munkája. A regény címszereplője egy kamaszlány, aki a biztonságot jelentő családi közegből a szabadság, az önállóság felé indul. Bizonytalanul, sok-sok csatározással ismerkedik saját korlátaival, a szerelemmel és az ijesztő jövővel. Útja az első nagy élményekhez a kamaszkor szorongásán át vezet. Tanárokkal, szülőkkel hadakozik, megfelelésért küzd… Ismerős helyzetek?

A kamaszkor problémáját az író már korábbi két regényében (A bogyósgyümölcskertész fia, A gyerek) is boncolgatta, arra volt kíváncsi, hogy kamasz gyerekeit meg tudja-e érteni, amikor gyerekként átalakul az életük. Ezúttal viszont azt akarta megírni, hogy milyen egy bukástörténet, amikor valaki kikerül egy szeretetvilágból egy másikba, ahol ő maga lesz a rossz. Mi történik egy kamasszal, hogyan alakulnak a kapcsolatai, milyen terheket cipel, amikor a szülők elvesztik bizalmukat a gyerekükben, mekkora terhet tolnak az elveszett hittel a gyerekre, az mekkora lelki sérelmet okoz? Az író szerint az emberi élet legnehezebb időszaka a kamasz és felnőtt kor átmenete, tele óriási feszültségekkel, elképesztő érzelmi amplitúdókkal, veszélyekkel. Az amúgy sem könnyű kor(szak)váltást pedig még inkább komplikálja, ha a kamasz mást akar, mint a felnőttek. Hogyan sikerül beilleszkedni a felnőttvilágba? Mi az a kapaszkodó, ami ebből ki tud húzni?

A regény minden szinten valósághű ábrázolása miatt talán elkerülhetetlen a kérdés: Mennyi ebben a saját élmény? Háy János azonban azt mondja, ez teljesen mindegy! Valóban és természetes módon a saját emlékeihez nyúl, mert az író abból dolgozik, amije van. Azt viszont nagyon jól kell ismernie, de nem szabad megfeledkeznie, hogy ez fikció. Ha ezt nem kontrollálja, nem tart mértéket, akkor esetleg túlzottan belecsúszik a privát világba, ami veszélyes. Íróként inkább arra az érzelmi erőre koncentrál, ami a személyes élmények mögött van, annak a mozgatóerőire, mert ebben van egy történet valóságereje. Az életéből mint tapasztalati forrásból merít, de nem az a lényeg, mennyi az egyezés, mint ahogy egy József Attila versnél sem az a legfontosabb, mennyire egyezik az életrajzi elemekkel. A fontos, hogy mennyire hiteles. Háy János azt is elmondta, mennyire nem tetsző, hogy az írókból manapság brandek lesznek. Kezdőként kifejezetten törekedett arra, hogy név nélkül jelenjenek meg az írásai, de persze ma már ez sem teljesen kivitelezhető.

A valóság hiteles megjelenítése, például a kollégiumi élet megidézése a történet háttere. Úgy véli, jól beazonosítható „kellékekre” van szükség, nagyon fontos az utalási rendszer, de nem cél a részletes dokumentálás, ezek csak fogódzóként szolgálnak, a valóságérzékelést segítik éppen csak annyira, amennyire szükséges. Rámutat, ma már nem cél az, ami Jókai korában, hogy – internet hiányában – az író ismeretterjesztő feladatot is ellásson. Elég sokkal szűkszavúbban fogalmazni. Ez a kérdés a szöveghez való viszonyt, az ízlésértéket is felveti. Az író szerint minden jó könyvnek rendkívül flexibilisnek kell lennie, és minden jó olvasónak is. Egy szövegben magunkat keressük, azokat a kapcsolódási pontokat, ahol a szöveg és a saját tapasztalati anyagunk találkozik. Ezek erősítik egymás, ezért a saját belső megélésünk a fontos. A jó könyv engedi az egyéni olvasatokat.

Az irodalomhoz való viszonnyal kapcsolatban Háy János nagyon „egészséges” gondolatokat osztott meg. A hihetetlenül gazdag magyar irodalomba bárki, bármikor beléphet, és amikor ez megtörténik, érezhetjük úgy, hogy a szereplők a barátaink lesznek, hiszen ezek a figurák nem árulnak el bennünket. De az is előfordulhat, hogy éppen most nem szólítanak meg, nem tudnak a számunkra érvényeset mondani, amivel nincs is semmi gond. Lehet, hogy egy másik életszakaszunkban majd ad valamit. A probléma az, hogyha ennek ellenére bálványként kell imádni.

Szóba kerül a minőségi idő, amikor fel tud töltődni szellemi erővel, mert akkor sikerül a szöveget is érzelemmel átitatni. A jól megírt szöveg viszi bele az olvasót a történetbe. Ezért szereti kihasználni a lendületet, amíg tart, aztán pihenőket tartani, amikor a lejjebb sikerült részeket még „felhúzhatja” a többi szintjére.

Zárásként a kortárs irodalom és a tanítás viszonya is fókuszba került. Az alapprobléma, hogy „irodalomból is a történelmet tanuljuk”, és valamiért a kortárs irodalomról az a kép alakult ki, hogy az nem befogadható. Jó lenne, ha erőteljesebb szerepet kapna az oktatásban, hiszen be kell látni, hogy éppen a kortársak építkeznek a saját életünkből, segíthetnek szembesülni a kortárs gondolkodással.

A csokimikulásos lány története minden nehézség és szorongás ellenére azt az érzést generálja az olvasóban: vegyük komolyan, hogy a világon vagyunk; érdemes a sorsunk arra, hogy megváltoztassuk.

SzaSzi
Fotók: Faggyas László