Győrben azért emlékeznek rá, sokakat érdekel, hogy él, mit csinál a távozása óta? − Ez volt beszélgetésünk első kérdése.

Egyszerű a válaszom: olvasok, festek, koncertekre, színházba járok, és hetvenévesen konditeremben igyekszem szinten tartani a fizikai állapotomat. Ezt jelenti a pihenés, harmincnyolc esztendei színházi élet után lehetőségem van adni magamra. Pesten bőséges a lehetőség színházakból, darabokból, szereplőkből, rendezőkből, nem nehéz válogatni. Szívesen látogatjuk a lakáshoz közeli Marczibányi téri Loupe Színházat, éppen most lesz egy bemutatójuk. A legnagyobb előny, hogy ingyen járhatok múzeumba, a napokban a Szépművészetiben csodáltam meg William Blake festészetét. A sokfélesége, az archaisága, képeinek színvilága, verseiben a korszakokkal találkozás nem kis hatást gyakorolt rám.

De milyen emlékeket őriz élete meghatározó győri időszakáról?

Őszinte leszek, vegyeseket. Nagy sikerek és nagy fájdalmak váltották egymást, igaz, a harmincnyolc esztendő nyilvánvalóan kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Hihetetlen csúcsokban volt részem, ha csak A padlásra vagy a Légy jó mindhaláligra, a Hegedűs a háztetőnre vagy A kőszívű ember fiaira gondolok. De egész sor olyan munkát is kaptam, amelyek nyom nélkül tűntek el. Boldogság és kín, e kettősség volt a jellemző a csaknem négy évtizedre. A várost szerettem, főleg a kezdet kezdetén éreztem magaménak.

Mikor járt utoljára a folyók városában?

Egyetlen egyszer, az Esőember bemutatóján. Néhány korábbi kollégával ma is élő a kapcsolatom, de egyszerűen nem akarom felidézni a múltat, nem akarom, hogy fájó hiányérzetem támadjon, hogy nosztalgiám legyen. Amúgy nyilván már kevesebben ismernek; akik igen, nem biztos, hogy valóban örülnének a velem való találkozásnak. Csak aki sokat van színházi emberek között, az tudja, mennyi emberség van egy hiéna tekintetében, és mennyire szelíden néz egy tigris – írta egykoron Molnár Ferenc, ezért óvatosan gondolkodom az őszinteségről, a kölcsönös udvariaskodásnak meg nincs sok értelme.

Hogyan került a győri színházba 1982-ben?

Pétervári István szerződtetett engem Veszprémbe, amikor áthelyezték Győrbe, ajánlott jobb körülményeket, szerepeket, az első mindjárt a Vízkereszt, vagy amit akartok volt. Sajnos, hamar távozott az élők sorából, és bár közvetlen támogató nélkül, mondhatni légüres térben maradtam, de utána Bor Józseffel is megértettük egymást, így lett egészen hosszú életutam Győrben.

Életút lélektől lélekig. Mit juttat eszébe?

Amire a legbüszkébb vagyok, Valkay tanár úr szerepét a kilencvenes évek elején a Légy jó mindhaláig című musicalben. A tatabányai Jászai Mari Színházban kettőzve alakítottam Vikidál Gyulával, amikor megérkeztem a színházhoz, az ott focizó gyerekszereplők körülvettek, és elmondták, hogy bár szigorú vagyok, velem jobban kedvelik Az élet szép című ismert dal együtt előadását, benne a „lesz út lélektől lélekig” sorral. Ez életem egyik legnagyobb dicsérete. Vagy ezerszer énekeltem Kocsák Tibor szerzeményét, belém ivódott az évek során.

Neve mögött foglalkozásnak a musicalszínész szó szerepel. De játszott szinte mindent…

Valóban mindenevő voltam a szerepekben, mint ahogy az vagyok olvasásban, zenében, festészetben is. Pályámon éppen a musical rész az, amely nem bontakozott ki igazán, elakadt valahol félúton. Egyetemi színpadi múltamból eredően szerettem a drámát, a prózai darabokat is. Az biztos, hogy ma, a mind több musical korában több lehetőségem lenne, de ennyi idősen erre már nem is gondolhatok.

A nyugdíj után azonnal visszatért Pestre. Miért?

Alapvetően fővárosi vagyok, adta magát, hogy visszaköltöztem Budapestre. Feleségem, Zakar Ágnes régen szerepelt Győrben is, kiváló rendezőasszisztens lett belőle, tizenhat év után futottunk újra össze, házasság lett belőle. Ő azt mondta, hiányozni fog a színpad, eleinte én is tartottam ettől, de aztán kiderült, hogy közel negyven év után ugyanúgy elfáradhat, kifulladhat a színház iránti szerelem a csalódások, nehézségek nyomán, mint két ember között. Nézőként szeretem, játszani már nem vágyok, Pesten meg televíziós sorozatban szereplés nélkül amúgy sem ismerik a vidéki színészeket.

Hogyan telnek a mindennapjai?

Nincsenek szürke hétköznapok, mindig találunk értelmes elfoglaltságot, a széles baráti kör is kínál tartalmas találkozásokat. Talán néhány győri kolléga még emlékszik a három darabban is szereplő Ropi kutyámra, tizenöt évet élt, halála után hallani sem akartam utódról, de feleségem biztatására most velünk van Rézi, az aranyos kis toy uszkár, éppen oltáson voltunk vele. Az élet persze nem olyan szép, mint ahogy énekeltem, rengeteg a probléma megváltozott világunkban, féltem is a jövőtől a négyéves unokámat. Nem könnyű manapság pozitív kisugárzást mutatni. De mindent végiggondolva boldognak érzem magam, még akkor is, ha az öregséggel meg kell barátkozni. A konditeremben a futópadon magamban verseket mondok – ennyi maradt a színházból…

Mohay Gábor
Fotó: Győrfi-Forgács Beáta